Németh Miklós versei

     

 

 Átváltozás

 

Megálltam, vártam és csodát

láttam.

A mályva virága énekelt nekem,

A kutyák valahol távol ugattak,

Tudtam, hogy már nincs félelem,

Kékfestő álmom rám folyt nagyon

fájón és elutaztam,

ez már a végtelen.

Bevégeztetett, szigorú tendenciák

Már nem kavartak fel régen,

Sem buta tv műsorok,

Csak finom rezgések fonták be

Fejem az üresség tündér

nihiljében, ahová utazom.

Várom a végem, szeretnék átjutni

a bűvös másság isteni határán,

ahol a lét üveghangyái

ízekre szedik szét elkendőzött testem,

És lelkem főnixmadárként

újjáéled bánatrózsáimból

a végtelenbe.

 

 

  Péter

 

Olajzöld éjszaka volt

A rőten lángoló ciprusok

Fénye arcomra folyt.

Ránéztem lábamra,

Sarum belepte por.

Menekültem hazátlan,

Üldözött a sors.

Felnéztem és egy sápadt

Árnyékképet láttam,

S torkomra égett a szó.

Hová mész Uram?

Kérdeztem utána, 

Hisz Jézus Krisztust láttam,

S Ő így válaszolt:

Megyek Péter meghalni

Érted Rómába,

Halott, keskeny árny-arca

Nézett rám a tájban,

Döbbenten álltam

Éjszaka magányában.

Felnéztem, s rám hajolt

Az ezüst fényű Hold.