2021.02.26., péntek - Géza, Vanda napja
search

Tönköl József versei

 

 

 

Kérés 

 

Pörzsöld el hangom, nyelvemet,

szelíden szeress, ha lehet.

 

Harmatos még, hűs a hajnal,

takarj hallgatag hajaddal.

 

Hegyláncok gyöngéd hajlatán,

a húsod illatos, te lány!

 

Fácán sétál, vigyázza út,

fejeden vadmák-koszorúd.

 

Míg a nyár gyorsan harangoz,

hajtsam az arcom haranghoz,

 

sípoljak akáclevéllel,

szántsak tarlót szerteszéjjel.

 

Ha majd a homok eltemet,

dáliát tartson két kezed.

 

 

 

 

Éjfél amikor közeleg

 

Olyan nagy volt a csönd, mint egy kazal, mint a Tejút sugara

a ház előtt, pontosan az ablakunk aljában,

mint a keresztfán megöletett koronája az emlékezetemben,

a páskom nyírfái vörösek, mintha kemence égetné mindet,

akár a földalatti árkokat, ösvényeket,

az ágyat, ahol őszi levelek takarója alatt fekszel,

éjfél amikor közeleg, amikor baglyok ömlenek az égből,

mondja anyám, lassan köré gyűlnek az állatok, a madarak,

kakas kaparta gödörben bogarak, darazsak, lepkék,

látja a tél királyát, a hó királyát, ki a mezőre vezeti,

akkora a csönd, mint egy hangyaboly, hosszú vándorút,

az udvar sima, mint a vászon, a felhő is olyan, mint a halál,

ki hirtelen vágja ki késsel a töklámpás szemét, száját, fogait,

bármerre jár, csordultig tölti a nagy Isten,

minden szétmorzsolt csillag zászló-fekete, 

csak a szíve piros kő, csak röpül ki a menny moha sűrűjéből.

 

 

Magánbeszéd

 

Mindig van holnap azon a gyönyörű, bozót-szőlőhegyen,

ahol fűszálakban a szél délután megerősödik,

dűlőút fehér kanyarulatából úgy szövődnek a határjelek,

kapuk, fák, kövek, miként messzeségben a torony,

letépett akácok sárga lobogóival a fény kiárad, 

mert van úgy, hogy egy páskomon túl tanyázol,

kövülő kutak ürege, feketén szétfeszült páfrányok körül,

mégsem tűnsz el, a beesteledett Farkaserdő izzó ablakai

nyomon követnek, és repkedsz, mint a denevér,

nem értesz földhöz, tehenes szekérhez, lovakhoz,

csak küldöd az e-maileket, a verseket,

a meghalt ősök kérdezősködve a falut járják:

mi történt veletek? csak fölfut a szemük romos pajtákra,

látják kemencék és vályúk árnyékát a füves udvarokon,

mintha megvasalt kapujú major szigetén állnának,

véres madárlábak, kimosott-kifeszült ágylepedők között,

mintha csak a bizonyosságot akarnánk látni, kápolnát,

aranyozott szobrot, ezüst kelyhet,

holdból hozza a szél nyírfák, kutak, kolompok üzenetét,

megérkezünk faragópásztorok borotvatokjai közé,

egyszercsak szeretnénk megitatni minden csillagot

a csörgőkorsó szájából, elrepülni egy öreg éjszaka oda,

hol elmaradtak, elvesztek mellőlünk kévék, sarlók,

fagyott lábunkat dörzsölgetjük,

tarlók nehéz ködéből csapódik arcunkba kaszák lángja,

egy dombon minden istenek Istenének kepéi válnak szét.

 

 

Szem nem látja

 

Azt hiszed majd, hogy zengő nap száll alá, hó-bársony ruháját

szem nem látja, támadnak új hangok, fül nem hallja,

amit hallott, kövek, pincék, összeroppant hordók dallamát,

keresztfa kitárt karja közt szögekét, hótörésben álló erdőét,

papírcsákók, kútkávák, csontok ropogását,

hány nyár múlt azóta? miért vágyol abba a majorba?

azt hiszed majd, hogy szélben ringó virág minden muskátli,

ékes köntös, vajúdó valakinek a hangja elfelejtett szobában,

az emelkedő padláslépcsőkön, és ez így is van, úgy hallgasd,

ahogy a fuvarosok szekereit, az asztalon pergő játékkockát,

és elhagy nénéd, húgod, komád, komaasszonyod,

hangzik messziről egy bársony harang, egy birsalma harang,

mintha a távoli múltból szólnának, jegenye áradó dallamával,

jámbor tehén-borjak, kanca-csikók páskom-tengeréből,

mintha irgalomért esdeklők zuhannának este az üres vizekbe.