2020.01.27., hétfő - Károly,Karola napja
search

Tönköl József versei

 

 

Diófák lángjai elől

 

Én is így álmodom, s ha álmodom, kiszakítja szívemet a szél,

viszi messze, a Malomsűrűből más tájra,

talán a tengerbe ássa, talán holnap, talán soha,

a sirályok csak ringnak fölötte, akármeddig, amíg lehet,

hallgatom a habok, a füstös ködök morajlását,

azt, miket suttog utánam a szöcskés rét és az áramló kikötő,

ki bánja már a boldogtalan föld szivárványát, hova tűnt?

már csak én karolom át a pipacsok vérszínében ázó mezőt,

már csak az én szememben fénylik az ég kellős-közepe,

ahonnét az angyal kireked egy közönséges pénteki napon,

és bezárul minden, ami kinyílt ma, virág, kapu, énekeskönyv,

oda-vissza látszanak a földi tájak, a tehenek nem szökdösők,

nem bökők, kint a páskomok közt kolompok,

kívül és belül be-behorpadnak épp, amint leesnek,

adjátok szegeiket mindegyik csordahajtó útnak!

hanem ott azokon többé por se kel, tüskés akácai olyanok,

mint az apám koporsóján száradó betűk,

mint a bozót, csapkodnak körbe-körbe egy keresztet,

ezüstjükkel Krisztus vérének édes tengerét dörzsölik,

itt szeretnék maradni a házban, lepkék és hőbérek között,

mostanában újra eszembe jut az a szörnyű álom, a vitorlák,

hogy habokon hal ki hangom, nem lesz, kitől elbúcsúzzak,

hegylánc mögött hegymesterektől, gyűrött koponyájuktól,

tündöklő őzektől és ajtózáraktól,

akácnak támasztott háttal kontinensektől, tisztító zivatartól,  

hegyes csillag kés-éles szájától,

mely kénsárga hordókhoz, poharakhoz vezet,

mint akkor, amikor csak az angyal futott el innen,

romló erős faluk, kapuk, városok, gyepűk s diófák lángjai elől.

 

 

Felgyújtott gyepű

 

A lábuk harmattól habos, este az őzek besántikálnak az égbe,

az Isten udvarába, belesnek kék ablakokon,

elmaradt mögöttük a kutyák ugatása,

cseppenként megered, csak esik eső,

nincs angyal, ki megállítaná, el se hiszem, hogy október van,

Rétszagoló csillag pajtákban, fészerekben,

halántékunkon, volt fecske-felhők elsüllyedt útjain,

málladozó vályogfalakon, venyigék hajladozásában,

már megállnánk valahol, és néznénk, elvirágzik a cseresznye,

a lányok feltámadnak, elnyújtott hangjuk nem tér vissza,

végleg kőbe dermed, vödörbe, vérrel mázolt poharakba,

és hallgatom az esti szélben, hogyan ég el a felgyújtott gyepű

az álom szőlőkarókkal szegezett partjai közt,

hogyan is őrzik a hegyláncok a hegybírókat,

Schönberger Istvánt, Pallósi Józsefet, Korcz Lajost,

a virrasztás keserűségét, a lesántult őzeket, a csukott pincét,

ahol száz évvel ezelőtt asztalra olvadt nap, hold, kés, gyertya.

 

 

 

 

 

Öregek éneke

 

Az őszi lakodalomban eszeveszetten ittuk a bort,

panaszkodtunk, hogy vermeink beszakadtak,

mindegy, mi volt, mi lesz, mintha föld lett volna,

csámcsogtuk a zsíros, omlós húst,

mohos hátunkkal asztalnál ültünk,

kalapunkat folyton bevérezték regruta-szalagok,

verejtékeztünk, mint a felszántott menyasszony,

bocsáss meg a hasra borult férfiaknak, Istenünk!

egyforma neked a szent és a születendő gyermek,

térdig ér nekünk a sár,

mikor ásol csontjainknak csalánnal takart gödröt?

 

 

 

Pogány major

 

Milyen egekre száll a major, amikor a kukoricás fölött

fekete torkú vadlúdként csüngnek megint a hegedűk,

 

szemközt vonókkal, istállókkal, termőfa gyümölcsével,

és húsvétkor a halottak sírja felett lakomák vannak,

 

és a kúthenger lánca csikorog, mint a csizma,

mikor éjszaka csutka-tehenek szarvára simul a szél,

 

vagy szeptemberben, midőn szőlőőrzések kezdődnek,

vagy télen, jéggel telt vályúval, Luca csöngettyűjével,

 

arca elé borított szitával, egy perc múlik el,

és szórjuk körénk a levágott fekete tyúk nyirkos tollát,

 

és sütünk kerekre formált lapos pogácsát búzalisztből,

egybe pénzt sütünk, aki megtalálja, szerencséje lesz,

 

a pogácsa szaga az orrunkba kap, mint a forró mocsáré,

milyen bál az, mikor egy csárdás a fülünkbe visszacsöng?

Kapcsolódó galéria