2020.10.30., péntek - Alfonz napja
search

Tönköl József versek

Tönköl József

Kontyával a krumpli

 

Akár a gyurgyalagok, löszpartra vissszahullunk,

akár egy fehérre meszelt szobában az álom,

egy csónak az égen, a folyó egén,

csalán s lapu alatt a verem, ahogy meghajol,

kontyával a krumpli zölden és örökig kicsírázik.

 

 

Szép volt pedig

  

Valahol a kertben az utolsó lehelet süvöltői

röppennek bokrokról, minden messze zajlik,

száll egy vers tizenhárom sora,

magas égen félszárnyú angyal,

ilyenkor nem gondolok őszi madárhangra,

zokog késő reggelig akácok levelén az eső,

szép volt pedig e kert,

gyermekkorom fáival,

szép a paradicsom, paprika, uborka, málna,

hajtom fejem a fűbe,

nincs már fénye a szememnek,

napkeltekor csak árnyéka van,

akár vaskos, fekete csőröktől sebes számnak.

 

 

Metszed a fürtöket

                                          

Nem tudod elképzelni az elmúlás arcát, ahogy a szél

feketére bemeszeli a kiszáradt hordókat,

imbolygó lábat, kampósbotot, ahogy tíz éve mindig,

nem fogadod el, hogy messze vannak a hegyláncok,

olyan messze, mint a nap,

zománcvödrök pattogása szüretkor, hitetlen barátok,

bilingek a daráló mustos ráncain,   

nem tudod elképzelni az égbe-emelkedő orsót,

prés pirkadattól szétnyíló hosszú bálványgerendáját,

úrvesztett erők közt a bogyózórostát,

erős fakeretet, melencét, szalmabort,

október közepe táján a fürtkocsány lepattintását,

metszed a fürtöket, ollód még ott villog a kezedben,

habzik rajta színmust, megtértél végre pincédbe,

de nincs dalod, félsz minden délutántól, hogy énekelj.

 

 

Hetvenöt felé 

 

Összegyűlünk a szobában, megkopogtatjuk az asztalt,

aztán borotválkozás közben, a tükör előtt,

egyik napról a másikra megőszülünk,

sodródunk az udvar fénye felé,

megöregszünk a ház mögötti hegyen, pincéknél,

mint néhány menyétasszony, végülis olyanok leszünk,

mint a hó, napról-napra hidegebbek,

messzire látunk, a tehenek szarváig,

óvatosan olvassuk a betűket egymásután a könyvben:

itt a trónod, szentélyed, te vagy itt, királyok királya,

a menny és föld mindenható ura, az erők ura,

a dicsőség királya, a rettenetes és szelíd király,

a béke és igazság királya, az örökkévalóság királya”,

venyigéből rakott tűz, valahol egy tavasz, homoküreg,

valahol egy nyári este az egybezendülő citerákkal,

sár és fű, amikor messzire ébredünk a páskomtól,

mintha csak most értünk volna ide, ebbe a városba,

kutyakoponyákkal, botokkal, ostorokkal,

most harangok karolnak magukhoz, nem a kolompok,

rágógumival teleköpködött lift, nem a ház mögötti hegy,

nyúlunk cigihez, pálinkához, romlik szemünk, fülünk,

s hetvenöt felé mondjuk: te vagy itt erős meg hatalmas”.