Wohner Dóra versei

 

 

Remény

 

Egyszer lesz majd tű és szénakazal is.

Addig nem kereslek.

 

A lélek nem öregszik, hanem tanul

Testemen a fű is újra zöldül még

nyílnak rajta virágok.

 

A szeretet mosolya óvatosan

kanyarodik majd szám szegletébe.

 

Addig alakul magamat öltöm,

magként bújok a föld melegébe

és tavasszal koszorúba fűzöm virágaim fejét.

 

 

karaoke bár

 

meg nem értett mikrofonba kapaszkodó szerelmesek

kiabálnak vörös függönyök előtt

két számmal később egy szesztől kábult fiatal ragyog

két sör bátorít hogy szóba elegyedjek egy tetsző idegennel

a nagyapja big band karmester innen ismeri Sinatrát

szívesen megmutatnám neki testemen az összes csakrát

csak hát mégis idegen egyelőre előveszek egy névjegyet

fizetek és megyek

 

 

Fadarabok

 

Két kicsi kereket teker

Két kicsi láb

Két éves lehetett

Fittyet hányt

 

Hátul egy seprűnyél

Mögött fürgén szalad

Titokban nem henyél

Ha eldől odakap

 

Kanyarodik a kerék

Ketten egyedül

Jön a kor tefeléd

Ha elfárad leül

 

Meghajolt térdein

Életeink súlya

Botjáért ideint

Lábát lépés húzza

 

A csatorna medrén

Fodrozódó habok

Felszínén fény

Stégén fadarabok

 

 

Bordáid mögött

 

Bordáid mögött csontjaidhoz imádkozom.

Súlyom nehéz, tenyeremen sötét korom jelzi

az eloltott tüzet.

 

Kötelemet lassan a mélységbe eresztem

A sötétben nem látom tested gyönyörű vörösét

 

Örök vakság uralkodik.

Ha kérsz, sokáig maradok

A szabadság megszökött, de szeretek itt.