Párbeszéd a katedra mellett

- Közismert személyiségek visszaemlékezéseiből tudjuk, a szülői ház ösztönző ereje lényegesen befolyásolta későbbi pályájuk alakulását. Az Ön esetében volt-e határozott családi szándék, amely a pedagóguspálya felé orientálta, esetleg generációs tradíció folytatásáról van szó?

- Népes családból származom, amelytől a pedagóguspálya nem volt idegen, sőt az iskola légköre vette körül mindennapjainkat, hiszen apai nagyapám egész életében tanítóskodott. Apámnak hét testvére volt, közülük öten apjuk hivatását választották: pedagógusok lettek. Apám Budapesten, a Barcsay gimnáziumban érettségizett, utána Esztergomban, a tanítóképzőben szerzett diplomát. Frissen végzett tanítóként zalai településen, Kispáliban kezdte a pályáját. Anyám a polgári iskola elvégzését követően egyéves gyors- és gépíróiskolában szerzett képesítést. Öten vagyunk testvérek, de egyedül én tanultam pedagógusnak, bár hozzáteszem – látva apám anyagi nehézségeit, az alacsony pedagógusfizetést –, én sem készültem erre a pályára: orvos szerettem volna lenni. Beiratkoztam a zalaegerszegi Zárdában működő gimnáziumba, ahol Hegedűs Rajmond és Baranyai Sándor tanítottak. Érettségi után, az ötödik évfolyamon, maradtam a tanítóképzőben, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, pedagógiai szakon tanultam tovább. Ágoston György és Nagy Sándor professzorok tanítványa voltam, ekkor szerettem meg a pedagógiát, ismertem fel szépségeit. Ott hallottam először Freudról, aki abban az időben kuriózumnak számított. Diplomadolgozatomat Czabán Samu munkásságáról írtam. Az egyetemi évek alatt szegényesen éltem, ezért nevelőtanári munkát vállaltam a délszláv kollégiumban, ahol a megélhetés mellett pedagógiai gyakorlatot szerezhettem, megismertem egy másik népcsoport, a délszlávok érzés- és gondolatvilágát.

- Az egyetem befejezése után, hogyan került vissza Zalába? Milyen állomásokon keresztül vezetett az út a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium igazgatói székéig?

- A diploma megszerzését követően mindenképpen Zalában akartam elhelyezkedni. Pedagógiai végzettséggel másutt nem volt hely, így hát felvettek a leánykollégiumba nevelőtanárnak. Hamarosan megváltam a kollégiumtól, és a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályán, a népművelési csoporthoz kerültem, olyan kollégák közé, mint Turáni Dezső, Gerencsér Lajos, Németh József, Babos Tibor, Varga Zoltán. Két évet töltöttem el ebben a nagyszerű csapatban. Ez az időszak hallatlan nagy tanulóiskola volt számomra: a közművelődési munkán keresztül megismertem a megyét, miközben nem szakadtam el az oktatástól sem. Férjhezmenetelem után (1958) ismételten visszamentem nevelőnek a kollégiumba. Az ottani munka mellett kezdetben a tanítóképzőben pedagógiát és pszichológiát tanítottam, majd annak megszűnte után a Ságvári és a Zrínyi gimnáziumban lélektant és logikát oktattam középiskolás diákoknak.

1962 őszétől újra a művelődési osztályon dolgoztam, de egy röpke év után ismét a leánykollégiumban találtam otthonra, ahol 1964-ben igazgatónak neveztek ki. (Ebben az évben született a gyermekem is). Az intézmény ekkor költözött át a Zárdából a Mártírok útjára, ahol ma is található. Hét éven keresztül vezettem a kollégiumot, s ez az időszak életem nagyon aktív, feledhetetlenül szép korszaka volt. Vezetői és pedagógusi gyakorlat szempontjából később is használható, értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mert a tankönyvekből megtanult pedagógiai elméletre, itt minden pillanatban, gyakorlati választ kellett adni. Kollégiumi igazgatóként megyei kollégiumi szakfelügyelővé választottak, így nagyobb lehetőséget kaptam az országos kollégiumi munkában való tájékozódásra. Bekapcsolódtunk az országos kísérletekbe, amelyek eredményeképpen a kollégiumok versenyében országos első helyezést értünk el. Sok kezdeményezésünk valósult meg, talált az ország más részein is követendő példára. Egyik nagyszabású munkánk az volt, hogy kiadványba szerkesztetten összegyűjtöttük Zala megye jeles szülöttjeinek életútját. Ez a kis könyvecske még talán ma is megtalálható valamelyik könyvtárban.

1971-ben felkértek a Zrínyi Miklós Gimnázium igazgatására. Sokat meditáltam, elvállaljam-e a felajánlott felelősségteljes állást, végül Kovács Lajos – akkori megyei művelődésügyi osztályvezető – logikus, meggyőző érvei előtt meghajoltam, vállaltam a nagy kihívást. Kékesi Tóni bácsi volt a gimnázium igazgatója, aki nyugdíj előtt állt.

- Nyilvánvalóan határozott elképzelésekkel érkezett a gimnáziumba. Ugyanakkor nem tartozott szorosan a tantestület tagjai közé. Milyen volt a fogadtatása?

- Programom, vezetői filozófiám legfőbb pontja a magammal szembeni maximális igényesség volt. Tudtam, hogy csak akkor várhatok minőségi munkát munkatársaimtól, ha ebben magam járok az élen. A Zrínyiben mindig is sajátos tantestület volt, abban az értelemben, hogy nehezen fogadta be a kívülről érkezőt. Úgy éreztem, kicsit fenntartással, de szeretettel fogadtak, hiszen több kollégát jól ismertem. Jólesett – mert ez volt az első visszajelzés –, amikor a félévet értékelő értekezleten Hóbor Zoli bácsi mély és alapos elemzésnek nevezte a beszámolómat, a tanév végére pedig belül is éreztem, hogy maguk közé fogadtak, tényleg megszerettek. Számomra az volt a fontos, hogy a testület, a kollégák érezzék, közöttük vagyok, nap mint nap velük együtt dolgozom. Elfogadom ötleteiket, inspirálom törekvéseiket, dicsérem az elért eredményeiket. Ezekből az építőkövekből normális kapcsolatok formálódtak, jó kollektíva alakult ki.

- Kétségtelen, ebben az időben került a patinás gimnázium a közfigyelem homlokterébe. Minek volt köszönhető, hogy a Zrínyi országosan híres, elismert oktatási intézménnyé vált?

- 1974-ben olyan országos kísérletben vettünk részt, amely mindössze tíz iskolának adatott meg. Ez volt a fakultáció bevezetése, amely kemény munkát követelt, de nagyon összekovácsolta a testületet. Ötféle képzési irány helyett, tiszta profilú gimnáziumot akartunk megteremteni. Törekvéseink nem voltak hiábavalóak, a felvételik arányát tekintve országos ötödik helyre került fel az iskola. Tanulóink 90%-a jelentkezett felsőoktatási intézménybe, ennek 70-80%-a eredményesen felvételizett, közülük sokan ismert, neves személyiségek lettek. Ez idő alatt a tantestület is folyamatosan megújult, a hozzánk kerülő tanárok között egyre több volt tanítványunk kezdte nálunk a pályáját. Kialakult az iskolának egy olyan értékrendszere, amelyben első helyre került a tanulás, az ismeretszerzés fontosságának tudatosítása, kollégáknál és diákoknál egyaránt. A munka eredményeként szaporodtak a különböző szintű versenyeken elért előkelő helyezések is. A tanulók aktivitása, érdeklődése bizonyos értelemben megkönnyítette a tanórai munkát, másrészt az állandóan naprakész ismeretek megszerzése hallatlan erőfeszítést kívánt a testülettől.

A szép eredmények, sikerek mellett maradt bennem hiányérzet is. Amit nem tudtam maradéktalanul megvalósítani, az a tárgyi feltételeknek a gimnázium hagyományaihoz, hírnevéhez való hozzáigazítása volt: gondolok itt az előadóhelyiségek, a könyvtár, a tornaterem, a sportpálya korszerű kialakítására és az épület teljes felújítására. Fontos elvként vallom a környezet fegyelmező erejét, hiszen az ember napi munkájára, közérzetére nagy hatással van környezetének komfortossága.

- A múltőrzés és hagyományápolás különösen szép példája volt a hajdani diákhoz, Keresztury Dezsőhöz fűződő kapcsolata. Ma hogyan emlékezik vissza erre?

- Ismeretségünk még egyetemista koromban kezdődött, az Országos Széchényi Könyvtárban; az olvasójegyem alapján, mint zalaegerszegi diákra fölfigyelt rám. Később, amikor már a kollégiumban dolgoztam, meghívtam szülővárosába, író – olvasó találkozóra. Meghatóan szép, igazi élményt adó irodalmi estet tartott a kollégium diákjai számára. Amikor 1974-ben a megyei könyvtárban hetvenedik születésnapja alkalmával köszöntötték, megbeszéltük, hogy jövőre eljön a gimnázium könyvtárának átadására. Az avatási ünnepség bensőséges, emberi keretek között zajlott. Innentől kapcsolatunk rendszeressé, nagyon közelivé vált. Ahányszor Zalaegerszegre látogatott, egy-egy rendhagyó órára, baráti beszélgetésre mindig eljött a gimnázium diákjaihoz. Többször láttam vendégül otthonomban ebéden vagy vacsorán. Nagyon szerette a házias, zalai ételeket. A halála évében - 1996-ban - is készült a Zrínyi Gimnáziumba, de betegsége miatt már nem tudott eljönni.

Az „alma mater” úgy őrzi emlékét, hogy táblát avattunk fel, könyvet jelentettünk meg a tiszteletére. Tárgyi relikviaként magam is rendelkezem dedikációval ellátot0t írásaival. Keresztury Dezsőről, az emberről, a tudósról, a költőről, a pedagógusról csak felsőfokon tudok beszélni. Rendkívüli egyéniség volt, minden túlzás nélkül állíthatom, az életem egyik oldalát jelentette. Rajongó barátsággal szerettem, mélységesen tiszteltem őt. Csodálatos volt a személyes kapcsolatunk, olyan lelki barátság, amelyet szavakban nehéz megformálni. Szellemi kisugárzásától, emberséges példaadásától nem lehetett szabadulni. Bölcs válaszokat tudott adni az élet összes kérdésére.

Halála után nagy a hiány, de gyakran forgatom írásait. Ha bajom, gondom van a világgal, nem tudok valami problémát megoldani, olvasom Kereszturyt, és megkapom a választ.

- Hivatalosan mennyire ismerték el a munkáját?

- Úgy gondolom, megkaptam azokat a kitüntetéseket, amelyek ezen a pályán elérhetőek: az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Munka Érdemrend ezüst fokozata. A számomra legnagyobb elismerést, a nyugdíjazásomat követően, néhány évvel ezelőtt vehettem át: az Arany Katedra díjat. Azért örülök neki, mert a gimnázium tantestülete szavazta meg, s nem a hivatalban lévő igazgatónak szólt. Ez erősített meg abban a hitemben, hogy talán nem dolgoztam hiába.

- A pályán szerzett tapasztalataiból megformálható-e valamiféle életbölcsesség vagy megszívlelendő tanulság?

- Az iskola mindenem volt: reggel nyolc órától rendszerint este hatig ott töltöttem az időmet. Nem lehetett olyan rendezvény, amelyen ne lettem volna jelen. Vallom, hogy csak személyes példamutatás alapján követelhet az ember. Talán ezzel függ össze, hogy kicsit konzervatív igazgatónak tartottak. A dohányzást a tanulók részére – az iskolában és az utcán egyaránt – szigorúan tiltottam, de nem járhattak kirívó öltözetben (pl. shortnadrágot iskolában nem viselhettek a lányok) sem a diákok. Ebben hajthatatlan voltam. Úgy gondolom a szigorúság fontos volt, hiszen a nevelésben stílust, arculatot adott az intézménynek. Egyértelművé tette a nálunk tanulni szándékozók számára is az iskolai viselkedés szabályait.

Ha egy mondatban kellene számvetést készítenem, nyugodtan állíthatom: a Zrínyiben szép és tanulságos éveket élhettem át. Igazgatóként igyekeztem úgy viselkedni, hogy az asztal másik oldalára kerülve is nyílt tekintettel nézhessek a többiekre. Ezzel együtt talán valami maradandót sikerült megteremteni: örülök, hogy a művészeti bemutatók, iskolanapi rendezvények, belső ünnepségek ma is tovább élnek a gimnáziumban.

Pedagógusként mindig a gyerekekért próbáltam dolgozni, ami talán sikerült, hiszen hajdanvolt tanítványok sok-sok év után is megismernek, visszajárnak hozzám. Úgy érzem, megtettem a dolgomat, ezért tökéletesen elégedett, boldog ember vagyok.

1988 őszétől nyugdíjaztak, de a gimnázium vezetésével, tantestületével továbbra is megmaradt a rendszeres kapcsolatom. Bármilyen fontosabb esemény, rendezvény történik az iskolában, mindegyikre most is meghívnak, s ezekre szívesen el is megyek.

Bevallom őszintén, a nyugdíjra készültem, mégis nagy törést okozott, kizökkentett a megszokott élettempóból. Szerencsére az egészségem rendben van, a munkától nem riadok vissza, ezért nyugdíjazásomat követően hamarosan más munkaterületen, de dolgozni kezdtem. Rövid ideig az akkori Ifjúsági Házban vállaltam munkát, majd ideiglenesen a pedagógus szakszervezet titkára lettem. Utóbbi sok adminisztratív lekötöttséget igényelt, ezért leköszöntem, így jelenleg otthon foglalatoskodom. Az unokám, Mátyás másodéves az Eötvös iskolában, így most a család életének szervezése a legfőbb munkám.

 

Készítette: Szemes Béla 1999-ben