Riersch Zoltán versei

Kikelet

 

A téli csönd nesze
halott gondolat.
A tavaszé zeng,
harsog, kiabál,
hasítja a földet, az eget.

A téli égen
nem világít a Nap,
tavasszal már lángol,
felém kacsint, integet.

A téli táj, a kert
halott virágok 
halott temetője,
mementó, múlt üzenet, -

a tavaszi határ zöld,
piros, kék s sárga:
tobzódó paletta,
üde pajzán kikelet.

 

Itt a tavasz, itt a tavasz

 

Az éji kéj sötétet feledni vágyva
a nyújtózó horizonton
bíborban pirkad a másnap.

A réveteg hajnal szemében
száz s ezer szikra lobban,
napfény - fáklya gyúl a világra:

s a reggel dalra fakassza
a pacsirtát, s a remegő rigó
rárikolt a százszorszép
sárga, piros, kék virágra:
itt a tavasz, itt a tavasz!

 

Szilaj szél vágta

 

Bachi fuga, szilaj szél vágta,
hinném, végre már tavasz van,
s a zöld fűszálak között megbúvó
nyolcpettyes katica hol dobol,
hol társával vad és buja táncra kel, 
s a tücsök ciripelő száján megszólal 
a sárga s kék virágból szőtt hárfa.

Bachi fuga, szilaj szél vágta,
sárga s kék virágokból szőtt hárfa, -
mily csodás hangok, mily csodás zene
a kikelet jötte, a tavasz első üzenete!
Újjászületése az isteni kezdetnek…
Kankalin - dúlt sárga
Kitátanám a szám a tavaszra.
Jötte elragadott álmélkodás.

E száj a szó után nyitott a tájra.
Ráköszöntött a világra a hó virága.
A kékesen s lilán kacér ibolyavirág,
A napsütte délben dalra kél a világ.
Szám becsukom füttyenteni készen,
Hangom trilla, friss tavasz-madár.
A hó elolvadtával jött a tavasz, végre:
Kankalin – dúlt sárga már a határ.