Grecsó-lesen

A keszthelyi író-olvasó találkozó kicsit időutazás volt egy régebbi, letisztultabb világba. A meghívott vendég, Grecsó Krisztián mesélt gyermekkoráról, gyökereiről, valamint, hogy az írás milyen hagyományokkal bír a családjában. Beszélgetőtársa Sáringer-Kenyeres Marcell, aki kérdéseivel, meglátásaival nagyon sok emléket, anekdotát idézett fel az író részéről.

Grecsó először a családját mutatta be, honnan jött, hogyan hatottak gyermek-kamaszkorára a rokonai. Egy alföldi kis faluban született, ahol a mesterségek sorában a birkapásztor előkelő helyet foglalt el. De nem csak jelképesen volt köze ehhez a szakmához, a nagyapjával együtt valóban vigyáztak a birkákra. Számára a népi írók is így jelennek meg, mint a nyájuknak irányt mutató, terelgető személyek.

Nagyanyja titokban írt, amit csupán akkor vallott be unokájának, amikor annak 20 éves korában megjelent Vízjelek a honvágyról c. első verseskötete. Titkon azt remélte, hogy a fiú tőle örökölte a tehetségét. A mű a családon kívül nem aratott túl nagy sikert, mindössze nyolc példányban kelt el.
Édesapja valódi hippi volt, a 70-es években igazi lázadó kinézettel, könyékig érő lila hajjal, amit ekkoriban még nem volt olyan könnyű előállítani. Ő lilahagymát használt a festéshez, aminek köszönhetően furcsa „ájer” lengte körül alakját.

A „falu bolondja” címet szülőfalujában, Szegváron egy ideig egyedül birtokolta az író, de hamarosan feltűnt a mezőnyben öccse, Grecsó Zoltán, aki mint kortárs táncművész, koreográfus talán még nagyobb csodabogárnak számított a településen. E cím kiérdemléséhez elég egy kisfaluban olyan dolgokban keresni az értelmet, amelyben mások nem tennék, a nem szokványos, nem hétköznapi dolgokban. Ez a kettőség, a haladó szellem, és a hagyományok tisztelete már első regényében az Isten hozottban is megjelenik, szürreális gondolatokkal, utópisztikus elemekkel tarkítva, ugyanakkor erősen hangsúlyozva a múlt fontosságát, annak hatását jelenünkre és jövőnkre.

Néha másoknak jelentéktelennek tűnő dolgokból is tanulságokat lehet levonni. Erre tért ki az író, amikor mesélt nagymamája titkos feljegyzéseiről, melyekben 1939-ben leírja első találkozását leendő férjével. Egy átírótömbbe jegyezte le a „vakrandit”, lévén úgy mutatták be neki ismeretlenül a rokonok jövendőbelijét. Az író nagymamája már első találkozáskor azt gondolta, ennek az embernek jó szíve van. Mindezt abból szűrte le, hogy ünneplőben jelent meg, kölni illata volt, ami igényességre utalt, ugyanakkor füstszaga is, ami annak volt a jele, hogy valószínűleg előzékeny, figyelmes ember. Ugyanis a vonaton, amivel utazott, akkoriban az utasok fűtöttek, s ő a vagonban - ezek szerint - még felöltőben is rakott a tűzre. Nagyanyja nem merte leírni, csupán sugallta, hogy tetszik neki a frissen bemutatott férfiember.

Az ehhez hasonló megfigyelések Grecsó Krisztiánra is jellemzőek. Ezután megtudtuk, hogy az író Budapesten a Center nevű sörözőben hogyan gyűjtött témákat. Az volt a szokás a presszóban, hogy aki fizet, az panaszkodhat. Grecsó Krisztián fizetett, viszont panaszkodás helyett hallgatta mások élménybeszámolóit, a betérő, többnyire törzsvendégek történeteit. 

Az írást már kamaszkorában elkezdte, 16 évesen már drámákat írt, és tudatosan készült az írói pályára. Békéscsabán járt főiskolára, a magyar szakon a Bevezetés az irodalomelméletbe c. tantárgyhoz is volt szerencséje. Meglepődve tapasztalta diákként, hogy az e tantárgyat oktató tanára Nagy László: Ki viszi át a szerelmet c. versét képes a tanítványai előtt leszólni. Ekkor körvonalazódott benne, hogy a jóízléshez jó érzék is szükségeltetik, tudás, hogy remekműveket felismerjen az ember, és ne kelljen másokra hagyatkoznia, mit tekint értékesnek. 

Irodalmi téren nagy hatással volt rá Móricz Zsigmond, Szabó Magda, Darvasi László és Eszterházy Péter. Ez utóbbi a halálával mély űrt hagyott maga után a kortárs magyar irodalomban. Hiányzik fegyelmezettsége, tartása, túlgondolkodása, mellyel egy generációnak mutatott példát az igényes írás terén. 
Kitért Grecsó Krisztián a kortárs magyar irodalommal való találkozására, hogyan szembesült vele, hogy igenis létezik ilyen. Egy Kányádi Sándor író-olvasó találkozó plakátja jött szembe vele. A költő verseit már előzőleg olvasta, azonban nem is sejtette, hogy Kányádi még él, és akár beszélgetni is lehet vele. Ezért is fontos, hogy általános iskolában, de akár már óvodában a gyermekek kortárs írókkal találkozzanak. Ne úgy vegyenek könyveket a kezükbe, mint valami régi, megfoghatatlan, tőlük időben és térben is távol álló „képzetet”, hanem mint ismerős, különböző érzéseket kiváltó, gondolkodásra ösztönző műveket.

Mesélt még az író arról, hogy a „pesti polgár” kifejezés kinek mit jelent adott korszakban, és hogy a Valami népi c. könyvének borítóján miért a Nyugati pályaudvar párhuzamos sínpárjai láthatóak, valamint a taburól, hogy Erdélyről csak az írhat, aki erdélyi származású. Az író-olvasó találkozó végén kérdéseket lehetett feltenni Grecsó Krisztiánnak, ezek között hangzott el, hogy milyen könyveket ajánlana gimnazistáknak? Az író erre azt válaszolta, hogy mindenkinek magának kell rájönnie, miket olvasna szívesen, fontos, hogy ne adják fel a keresést a fiatalok, ha valami nem tetszene nekik, kritikusan kell hozzáállniuk a művekhez. Megemlített két regényt, melyek nagy hatással voltak rá, egyik Szabó Magda: Katalin utca, másik Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött c. műve.

Elmesélte még a kérdésekre válaszolva, hogy nem szeret csendben írni, a Pál utcai fiúk színpadi változatát másfél évig írta, miközben vagy negyvenszer olvasta el az eredetit, hogy hűen visszaadja Molnár Ferenc művét az előadások során. Szerinte az a jó színdarab, melynek megnézése után a néző azt mondja: „Ez maga a regény, mit kellett ezen ennyit dolgozni?”                                                           

                                                                                                                                                                                                 Gyapay Vera