Végh Nina Ivett versei

 

A hiány nyelvén

Lehet azt mondani, hogy fáj?
Hogy megrongált hiányában
Szavakat keresve ül a magány?

Pusztán állok, s egyedül én várok.
Nyugtalan tekintettel feladtam,
S úgy érzem, nélküle már nem látok.

Sötétségbe takarózik a táj.
Már-már elvesznék, majd jön Ő,
S csukott szemem mindent lát.

Bevilágítja fénye az erdőt.
Reménye utat mutat, vezet,
Mint parányi pilács: táplálod, megnő.

Jelenléte, akár lelkemen a folt.
Szakadékot takar, sebet gyógyít,
A tátongó lyukra új anyagot told.

Nem tarthatom kezét, enyém dermed.
Jégvirág bimbózik ujjaimon,
De melege olvaszt, nem enged.

Szívemet a semmi tölti ki: Üres.
Látványa egésszé öli e semmit,
S lénye mellett lehet teljes.

Két szemével könyvet ír a lelkemen.
Címe "szeretlek", s ha hiányzik,
Csak elolvasom csendesen.

 

Egy tűzliliom hervadása

Románcom kihűlt parázs.
Fénylő, hideg tél már.
Meleget? Nem tartogat.
Perzsel, úgy hívogat.

Várja. Észreveszi?
Érte lobban, őt szereti.
Odaadná szívét, lelkét,
Csókjáért, szeretetét.

Forró nyárban égett,
Ontotta a melegséget.
 Nézte reménytelve,
"melengetném, ha kérne"

Dézsa víz égő tűzre,
Egy szóval elintézte.
Elvette az oxigént,
Megölte a feltételét.

Utána ki is aludt.
Lomha füstöt hagyott.
Látta a komorságot,
Éjben úszó valóságot.

Őrizgetem fényét,
Elfojtott szerelmét.
Lángra kapni nem hagyom,
Várok, míg fel nem adom.