Darnay Kálmán anekdotája az anekdotázó Deák Ferencről, aki mindig mosolygott, de sohse nevetett

 

A történész, régész, műgyűjtő és író Darnay Kálmán Kaszinózó táblabírák című könyvével nem csupán sümegi – az már megvolt néki, de – országos hírnévre is szert tett. 1928 májusában dedikálta olvasóközönségének az elkészült művet.

 

         Darnay anekdota-gyűjteménye olyan kincsestár, amelynek darabjaiból egy egész történelmi kor és – esendőségeivel együtt is – egy igen értékes társadalmi réteg, a vidéki honoráciorok világáról – magunkat szinte végig szórakoztatva – nyerhetünk képet. 1856-ban e lateiner értelmiségről ugyan már múlt időben ír Jókai Mór, de nem tagadja meg magától sem a nosztalgiát:

 

„A táblabíró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, bírája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.”

 

         Darnay Kálmán dunántúli – közelebbről sümegi és Sümeg környéki – anekdota-gyűjteménye címének másik szavát, a ’kaszinózó’ jelzőt is könnyen értelmezhetjük. Az arszlánok, no meg közülük nem egyszer a szellemükkel is kiemelkedő gondolkodó magyarok gyülekezőhelye volt a kaszinó. Ott születettek az anekdoták, amelyeket szerencsénkre följegyzésre méltónak talált Darnay Kálmán. Az ’anekdoton’ görög szó, Xenophonnál még kiadatlant jelentett. Nyilván ezek a történetek kiadhatatlanok voltak, csak élőbeszédben terjedhettek: politikai megnyilatkozások, intim sztorik s hasonlók… Deák Ferenc anekdotáinak első összegyűjtője is névtelen volt, munkáját 1871-ben adta közre. A társaságokban elhangzott anekdotákról a titkosrendőri jelentések még Sedlintzky miniszteri irodájába is eljutottak. Viszont az anekdotázó magyar szellem betilthatatlanul élt és virágzott. Jókai Mórnak adom át ismét a szót, aki A régi jó táblabírák című, már idézett könyvében, egy zárójelbe tett mondatában a következőket írta:

 

„ – Hasonló anekdotát tudok én is, – monda az öregebb táblabíró. (Haj, ennek a régi táblabíró-világnak egyik jó oldala volt az anekdotamondás, néha reggelig is elanekdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság.)”

 

(Jókai, de utána Krúdy Gyula is, gyakorta a legfontosabb, a leglényegesebb üzenetét bízta e rejtegetős technikára. Jegyezhetjük meg mi is zárójelben itt.)

 

Darnay Kálmánnak – az írónak – kell megköszönnünk, hogy a kiadatlant kiadta! A következő anekdota Darnay könyvének második kötetében, annak is a 116. oldalán található:

 

A KÉTKEDŐ FISKUS

 

A magyar szabadságharc nagyvihari közepett 1848-ban nagyapám Eitner József, volt Sümeg városbírája. Szeptember havának első hetében Deák Ferenc rövid pihenésre látogatóba jött Nyirlakra sógorához. – Sümegre átkocsizva, a városháza előtt beszélgető uraknak ő hozta azt a lesújtó hírt, hogy Széchenyi István gróf minisztertársa, – kimerült agyának rémlátomásai elől –, Esztergomnál a Dunába ugrott. Ezer szerencse, hogy kimentve Döblingbe szállíthatták. Az összeverődött táblabírák kételkedéssel fogadták a híradást. Hertelendy Gyuri fiskus hajtogatta legjobban a fejét:

 – Már megengedj Ferkó bátyám! de nem tudom elképzelni, ilyen nagy elme meghibbanását?

Deák Ferenc gúnyos pillantást vetve barátjára, megszólalt:

– Ilyenek vagytok Ti mindnyájan! Mikor Széchenyi nemzetboldogító nagy eszméit hirdette, bolondnak tartottátok! Most, hogy baj érte elcsigázott agyát, most meg ebben kételkedtek.

 

Darnay Kálmán nem csupán a történelmi Magyarország sorsfordító esztendejét jelöli meg pontosan, de a dunántúli helyszínt is megnevezi, s hogy Sümeg nevű városkájának akkoriban éppen anyai nagyapja volt a bírája. Az első mondattal így a még el sem hangzott anekdotának máris egyfajta hitelességet ad, azzal írói hitelét teremti meg:

 

A magyar szabadságharc nagyvihari közepett 1848-ban nagyapám Eitner József, volt Sümeg városbírája.

 

A második mondat még precízebben jelöli ki, mikor játszódott a jelenet, amelynek főhőse maga a haza bölcse, a Zalaországban, tehát szűkebb pátriájában mindenütt oly otthonosan mozgó Deák Ferenc:

 

Szeptember havának első hetében Deák Ferenc rövid pihenésre látogatóba jött Nyirlakra sógorához.

 

Hírt hoz, egészen szomorút Széchenyi szuicid rohamáról. Deák hírhozó, de talán csak valóságismerete, földön járása miatt nem nevezhetjük angelusznak, holott az lehetett, hiszen a 20. században Keresztury Dezső is a józanság lángelméjének tartotta.

 

– Sümegre átkocsizva, a városháza előtt beszélgető uraknak ő hozta azt a lesújtó hírt, hogy Széchenyi István gróf minisztertársa, – kimerült agyának rémlátomásai elől –, Esztergomnál a Dunába ugrott.

 

A negyedik Darnay-mondat kétélű. Ám az anekdoták természete már csak ilyen, komoly, akár végletes ellentét feszül azokban, hogy a baljós történetek végén a csattanók örök derűsek lehessenek.

        

Ezer szerencse, hogy kimentve Döblingbe szállíthatták.

 

Mi volt ebben a szerencse? Az ezer szerencse? Hogy Széchenyi István grófot örökre, jobban mondva hátralévő két évtizedes kínjával elnyelte a Bécs melletti bolondokháza? Hogy a legnagyobb magyart kontroll alatt tartó ápolók és belügyérek közé vitték? Vajon anekdotába illő kijelentés ez?

A válasz – bármennyire is meghökkentőnek tűnik –:

igen, az!

Sőt.

Szükséges, hogy elhangozzék éppen ebben a parányi történetben, Sándor Pál könyvében – Az anekdotázó Deák Ferenc címűben – ugyanis ezt olvasom:

 

„Deák tréfás kis történetei, mondásai, melyek mögött mindig ott lapult valamilyen szomorkás vagy éppen tragikus élmény…”

 

         Darnay egy- vagy félperces remeklésének köszönhetjük, hogy Deák Ferenc szellemének és lelkiségének esszenciáját ismerhettük itt meg. Elég volt ehhez egy bizalmas sümegi, baráti hallgatóság, amelyben megnyilatkozhatott.

A helyi csapatot mi sem jellemzi jobban, mint egy másik, feloldandó ellentmondás, hiszen köreikben egyszerre találjuk meg a nem túl éles vidékinek mondott észjárást az értékekkel:

 

Az összeverődött táblabírák kételkedéssel fogadták a híradást. Hertelendy Gyuri fiskus hajtogatta legjobban a fejét:

 – Már megengedj Ferkó bátyám! de nem tudom elképzelni, ilyen nagy elme meghibbanását?

 

Hertelendy György, a fiskus, a fiatal fiskális – ahogyan mondani szokás – föladja Deák Ferencnek a magas labdát. Deák, a valóságban bármilyen rossz tornász volt már Pápán, persze képletesen szólva: leüti azt. (Följegyezték róla már pápai diákkora idején: nem vett részt a labdajátékokban.)

 

Deák Ferenc gúnyos pillantást vetve barátjára, megszólalt:

– Ilyenek vagytok Ti mindnyájan! Mikor Széchenyi nemzetboldogító nagy eszméit hirdette, bolondnak tartottátok! Most, hogy baj érte elcsigázott agyát, most meg ebben kételkedtek.

 

         Sándor Pál remek tanulmánykönyvét használva kalauzul Darnay Kálmán sümegi anekdota-gyűjteményéhez, s annak is e tán legrövidebb – Deákról és Széchenyiről szóló – anekdotájához, elfog egy szomorú, de fölemelően szép sejtelem arról, hogy nemzetünk két géniusza mennyire rokon lélek volt. Deák Ferenc sem számíthatott kevésbé stigmatizált személyiségnek, mint Széchenyi. A haza bölcse és a legnagyobb magyar ugyanazon gyógyíthatatlan, közös mélabú fölé emelte a köz javára tevékeny életét. A döblingi sárgaházba jutott Széchenyi portréja mellé bátran helyezzük csak oda a magányos sétáit naponta rovó Deák Ferencét:

 

„Deák tréfakedvelő-adomázgató természete olyan emocionális igényt fejez ki, amely a lélek mélyén megbújó gátlások-szorongások feloldására szolgál.”

 

A fegyelmezett és józan Deák Ferenc nemzetféltése, lényének személyes érzékenysége, testi nyavalyáinak fájdalma a nagybeteg Széchenyi gondjának és kínjának lehetett édestestvére.

 

         A Deák Ferenc alakját is megörökítő anekdota-gyűjteményért a sümegi Darnay Kálmánnak hálával tartozunk, s a táblabírák kaszinójáról pedig azt sem feledhetjük, hogy létre- és divatba jötte gróf Széchenyi Istvánnak köszönhető!

 

÷÷÷÷

Megjegyzés: Hogy Deák Ferencet csak mosolyogni látták, de nevetni soha, azt gyámleányától, Vörösmarty Ilona visszaemlékezéséből tudjuk.

 

 

 

4

SÜMEGI KÖNNYCSEPP

DARNAY KÁLMÁN ELÁRVULT LELTÁRKÖNYVEIRE

 

(1)

 

Úgy robbant a vagon, mint amikor kitört

a Somló, Badacsony, Szigliget; otthonos

kékesszürke bazalt légyen az utcakő –

múltán a csatazajnak itt.

 

 

(2)

 

Kőből balta röpül, ménkü az égre föl,

széttörnek latin ajk kétfülü korsai.

Urnák hamvainak, jaj, minek is megint

         izzón elhamuhodnia?

 

(3)

 

Nyújtott szív alakú dárda hegyén az én

kínpörzsölte szivem szánja az emberit – – –

Virraszt Himfy velem, míg csak az éjen át

         sír s lángol hegedűje itt.

 

(4)

 

Álmom rossz, feleim! Sírnak a tárgyak ott,

égő áldozatok könnye kezemre hull.

Ébred sínen a fény, s bronzfibulákra görg

         Néró-érme-kerek Napunk.

 

*

 

 

VALLOMÁS A VERSRŐL

 

…s hull rád az emlék, mint a pernye

s beszállja szíved a korom…

(Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű)

 

Kedves Sümegi Hallgatóim!, egy klasszikus időmértékben írott elégiával emlékezem Darnay Kálmán régész, műgyűjtő, író polihisztorra, a tudósra halálának 80. évfordulóján.

Gyűjtő volt, tehát – Goethe szerint – boldog ember.

S feltehetően boldog is maradt Darnay Kálmán, hiszen szenvedését látván a környezete eltitkolta előtte a számára leges-legrosszabb hírt, meg ne tudja agóniájában: gyűjteményének jókora, tán legfontosabb-legértékesebb részét bomba pusztította el Zalaegerszeg vasútállomásán.*

A korabeli szemtanúk szerint senki nem merészkedett az égő vagonok közelébe, hol a lángok martalékává váltak Darnay gyűjtött leletei, kincsei, amelyeket tételesen – fennmaradt! – kézírásos leltárkönyvek neveznek meg.

Egy lázálomszerű elégiában szerettem volna megfogalmazni azt a balsejtelemből fakadó rettenetet, amely akkor fogja el az embert, amikor rádöbben: elveszítheti vagy már el is vesztette élete értelmét, szeretteit vagy éppen teljes pályájának fáradozással szerzett tárgyait, holott nem is önmagának gyűjtötte azokat, s amelyek pénzben ki sem fejezhető fölbecsülhetetlen értéket képviselnek.

A köznek és a jövőnek szánt vagyont elemésztő világháborús bombák robbanása az én képzeletemben vidékünk millió ével ezelőtti vulkanikus csatatáját asszociálta: de abból legalább békés, szőlőt érlelő hegyek születtek.

A zalaegerszegi bombatűzben – nem muzeológusként – versemben néhány elpusztult tárgyat soroltam föl (ősi kőbaltát, kelta fegyvert, római edényt, reformkori magyar hangszert etc.), s úgy éreztem, 16 sorban a veszteség mértékének érzékeltetésére elegendő is ennyi.

Korántsem biztos, hogy Kisfaludy Sándor kedves hegedűje veszett ott a lángokban, ám erről a képet sokkalta inkább költői igazságnak éreztem; s mert a húros hangszer a költői mesterség allegóriája is, annak újbóli megzengetéséhez az aszklepiádészi strófákat éreztem méltónak.

A tűzről nem szólhat vers a Nap és a fény említése nélkül, s ezek a szavak akár a pusztulás képsorának reményteljes befejezést is adhattak volna, hiszen ezek égi, azaz isteni attribútumok.

A tűz képe, a konkrét zalaegerszegi esemény elém idézte a Rómát felgyújtó, de előtte még a Balatonon hajókázó Néró császár démoni alakját, hiszen iszonyú, hogy a Nap és a Darnay Kálmán gyűjteményében őrzött őrült zsarnok pénzérméje egyformán oly kerek, mint a mozdony- és vagonkerék.

*1945. március 28-29-én.

 

Németh István Péter