Szemes Péter és Pál Péter írásai a József Attila-díjas Bence Lajosról

Levél-féle Bence Lajosnak

 

Kedves Lajos!

 

Bárki bármit mond, díjat kapni mindig öröm. Jelzi, hogy fontos, amit az ember csinál, hogy megbecsülik, elismerik a munkáját. Hogy amit teszel, a saját örömön, az idő hasznos eltöltésén túl magasabb célt, egy közösség, tágabban egy nemzet javát is szolgálja.

A Te József Attila-díjad e tekintetben is egészen különleges. Nemcsak arra gondolok, hogy ez az irodalmi kitüntetés az eredeti szándék szerint a fiatalokat kellene, hogy segítse (közös barátunk, Utassy József például második kötete, a Csillagok árvája megjelenése után kapta), s ehhez képest ma már jóval inkább beérkezett alkotókat, mint esetedben is, egész életműveket ismernek el. Nemcsak arra, hogy sokkal korábban – akár meghatározó munkáid, mint az Írott szóval a megmaradásért, vagy a Hazatérítő kötet megjelenését követően, akár, utóbbihoz illeszkedve, kerek évfordulóid egyikéhez kapcsolódóan – meg kellett volna kapnod a díjat. Hanem elsősorban arra, hogy Veled együtt, a Te személyeden keresztül a muravidéki magyarság és szeretett szülőföldünk egészének irodalmi teljesítménye is az őt megillető helyre került. Mikor átvetted a díjat, bizonyára Pék Pali, Pécsi Gabi, Bán Zsuzsa mosolygott Rád, s ami a legfontosabb: Szúnyogh Sanyi ölelte a válladat. A Te József Attilád az ő József Attilájuk is. A szavaiért és ezáltal a létéért küzdő muravidéki magyarság szellemi megbecsülése, mutatja, jelzi, hogy nemcsak érdemes, kinek-kinek tehetsége szerint kell is tennie, hogy a harangszóval, a kaszapengéssel ne haljon el itt az édes anyanyelv. Mutatja, jelzi, hogy szól, és messze hangzón szól az illyési síp legkisebb, legvékonyabb ága.

Persze ezzel együtt mindenekelőtt a Te munkád elismerése, mert anélkül talán nem is létezne, de bizonyosan nem ilyen formában az egész. A költőé, akit hazatérített a mester tanácsa, hogy az övéiért és helyettük valljon. Hogy ne csak nekik, de velük mondja ki, ami néha annyira nehéz, hogy a szív belesajdul, ám ami máskor lélekbalzsamozó gyönyörűség – amit nemzeti énekünk, a Szózat így foglal össze zárlatában:

 

„A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

 

S az irodalomtudósé, az esszéistáé és tanulmányíróé, aki a megszerzett egyetemi ismeretek mellett a pályatárs tapasztalatával, értő figyelemmel és érdeklődő odafordulással göngyölítette fel a hagyomány fonalát, tekintette át a kortárs literatúra műveit, alkotóit, folyamatait. A fáradhatatlan ismeretterjesztő előadóé, aki szerte a kárpát hazában vitte az itteni irodalom lángját. Szúnyogh Sándor vallott és vállalt utódáé és örököséé, aki – gyönyörködve emelkedő röptükben – maga is olyan ifjú sasok útra indítója, támogatója lett, mint Halász Albert vagy Pál Péter. A szerkesztőé, aki a gondosan és pontosan összeállított, szavának súlyával ajánlott köteteken túl gondoskodik arról, hogy a Muratájjal egyetemes magyar mércével mérhető lapja legyen a Muravidéknek és Zalának. Végül a szívélyes házigazdáé, akinek pincéje – akár már most táblával jelölhetően – meleg vendégszeretetével, kincseivel a vidék barátjává tett számos írót, irodalomtörténészt is, lehetőséget teremtve nagy találkozásokra. Ahol a bor mellé megzenésített verses CD, figyelemfelhívó verseskönyv jár az arra érdemesnek.

 

Kedves Lajos!

 

Rendkívül megtisztelő és örömteli számomra, hogy több mint másfél évtizede – máig töretlenül és a köztünk növekvő földrajzi távolsággal fordítottan arányosan, egyre szorosabbra fűzve szálait – barátságodba fogadtál. Neked köszönhető, hogy ebben a fél emberöltőnyi időben magam is egy kicsit muravidékivé válhattam, ahogy Te, a határok légiesülésével immár nemcsak jelképesen, s lélekben, zalaivá. Hálás szívvel gondolok minden pillanatra, amit a közeledben tölthettem, mikor közösen gondolkodtunk és terveztünk a lokális literatúra előrejutása, fejlődése érdekében, hogy ne csupán a szavak szintjén legyen része az egyetemes magyar irodalomnak, értéke kincsesházának. Kimondott szándékával annak, hogy csökkentsük a távolságot Lendva és Budapest között, mely most a díjaddal – reméljük – elfogyott. Köszönöm a közös örömöket, a bátorítást és segítséget, amit Tőled kaptam, és köszönöm a fájdalom méltósággal megélt pillanatait is, melyekből erőt, dacot lehetett meríteni. A „csakazértis”-t, Szúnyogh Sanyi „Rendületlenül”-jét. S hiszem, hogy most szeretteid mellett nemcsak mi, igaz híveid örülünk őszintén Veled, de rendkívül büszke Rád édesapád, büszke Magyar Lajos barátunk is, talán épp egy pohárka őszibarack pálinkát emelve egészségedre.

A mai nap az ünneplésé, de a díjjal felelősség is jár. Immár Te vagy a muravidéki magyar irodalom első, Utassy József távozásával a szűkebb, dél-zalai térség egyetlen József Attila-díjasa. Nem kell mást tenned, csak folytatni, amit eddig tettél, amihez legjobban értesz: görgetni tovább az édes anyanyelv gyöngyeit. Írni, mondani, vallani – hogy végül a kimondhatatlan is kimondható legyen. Ehhez kívánok Neked, gratulálva a szép elismeréshez, hitet, kitartást és jó egészséget!

 

 

Baráti szeretettel:

 

 

Szemes Péter

irodalomtörténész, műkritikus

 

 

 

 

Pál Péter

 

Ismerni lehet

                                  Bence Lajosnak

 

Ismerni lehet.

Mert az ősökkel

cinkos bajuszkuncogás,

megannyi csepp hazai nedű

méltóságteljes hörbölése

 

számtalan haza- s

világba térítő tollvonás,

mely értelmet csepegtet

az aszott muramentiségbe,

 

a mámorban is vitéz szív,

 

a sötétben kaparászó

szárnyszegett titánok felett

bajtársként zokogó szem,

 

a csordultig telt, gigászi

remetelélek,

 

kinek

múltja és örök

dombszellet jövője,

 

versei, melyekben

itteniek, s odaát is

itteniek lejtenek

őszi kelepelőtáncot,

 

mind itt vannak.

Mind most.

Látni lehet.

 

Ismerni kell.