Varga Zoltán versei

 

Kitenni magam

 

A gombolyagról letekeredik
a drót színű fonál,
és bűvkörébe kerül
megannyi kavics fonák.

Gyerekkoromban törtem őket,
mint az ütemet, egy kezdő zongorista.
Akkor még inkább mondhatták
szerkezeteimre, hogy minimalista.

Azóta rárakódó lettem,
mint a polcokra a porszemek.
Pedig az alkotások nagy része egy, vagy kettő.
Igen. Nem. Ezek olyan idegenek.

Nem lehet felhagyni az elhagyással.
Meghív néhány fogásra az erkély.
Oda nem szoktam kitenni magam.
A kémény, az eresz, a tető megnéz.

 

 

Megüt

 

Megüt a szépség,
aztán kiéheztet,
mint a drótkefe,
nagyon édesget.

Ugye a rozsdát
a vasról leszedi,
de a hidegséget
méltán felfedi.

Tétlen bámulom,
nem ad ringó bölcsőt,
mint a hígító,
marja felöltőm.

Nem adom el a 
gyönyörűség fokát.
Alapozót veszek,
a kínok nyomát.

Még több réteget
engedek magamnak.
Korrózió nem,
de a nő felfalhat.