JÓKAI MÓR: AZ GRÓF SÖTÉT PÉTER KÉT HITVESE (Igaz történet)

Vala az Urunk Krisztus után való egyezerötszázadik esztendő után mondván hetven hatban, hogy ő kegyelmessége az Bánföldi gróf Sötét Péter uram elindulna vala az ő felkészített bandériumával Lippa vára fő kapitányának parancsolatjára az palánk védelmére az pogány török had ellen,
    Történék azonban, hogy az gonosz istentelen pogány aga, Kruistia aga lest vetne őkegyelmének, az nemes úrnak az borosjenői vár alatt, és megütvén őkegyelmét orv haramia módjára, és vitézeibül felesen levágván, ő magát szomorú rabságra juttatná.
    Az jámbor keresztyén úrnak penig vala Bánföldén ifjú hitvestársa, aki mindarról semmit nem tudna, hogy Sötét Péter uram ő kegyelme ily szomorú rabságra jutott volna.
    Úr uramat ő kegyelmét penig az kutyahitű, rossz, átkozott Kuristia aga rabszíjra fűzve elküldé Isztambulba az rabszolgavásárba, aholott eladatnék rabszolga gyanánt. 
    Történt azonban Isten ő felségének csodálatos elrendeléséből, hogy ott ama bazárban, az holott úr uram őkegyelme eladattatnék, az iconiumi szultán leánya meglátná az deli nemes urat, aki is mindjárt nagyon megtetszett az ő szívének.
    Ennélfogvást az iconiumi szultán leányzója, akinek neve vala Fatinizza, megvevé az nemesi urat kétszáz és huszonöt aranyon.

    Annakutána penig vivén őtet, felöltöztette drága köntösekben, palástokban, és ada nekie az ujjára drága karbunkulus gyűrűket, és bekente az ő haját drága illatos kenetekkel, és úgy bánék ővele, valamint előkelő úrral szoktak bánni. Nem is vala semminemű dolga az háznál nem különben, mintha ő volna az parancsoló úr az háznál.
    Ezen szíves indulatját az Fatinizzának nem hagyhatá az nemes úr meggondolás nálkül, mivelhogy különben is az Fatinizza csodálatos szépségű asszonyszemély volt vala.
    Egy napon, amidőn látná az iconiuni szultán az nemes úr nagy szomorúságát, így monda neki:
    Édes fiam bég! Miért vagy olyan szomorú? Nem adtam-e neked fényes köntösöket, vagyon-e valami fogyatkozásod az életben ez háznál?
    Felele neki az nemes úr:
    Óh, kegyelmes szultán, bizonyára nem vagyon itt semmiben is fogyatkozás: de vagyon az én szívemnek nagy fájdalma.
    Azszultán penig monda néki:
    Ne légyen a te szívednek nagy fájdalma, hanem vedd feleségül Fatinizzát, hogy az szíved meggyúgyuljon ő általa.
És az nemes úr látván, hogy innen soha meg nem szabadulhat, azonkívül is az Fatinizza igen kedveltető személy lévén, nem monda semmiben ellent az szultán jó akaratjának és megesküvék az Fatinizzával török rítus szerint, ahogy az törököknél szokás megesküdnie.
Így éle vala az nemes úr öt esztendeig csendes békességben az iconiumi szultán leányával, amikoron az szultán meghalálozék vala.
Akkor penig azt mondá nékie az Fatinizza: Imhol az atyám meghala és nem láthat bennünkettöbbet.
Nosza menjünk el innen az te hazádba, aholott te születtél, ahol a te atyádfiai élnek, ahol másik feleséged vagyon; ne legyen ő szegény ezután is özvegy; hanem szeressünk téged mind a ketten.
Amint az jó asszony mondá, akképpen ráálla az nemes úr, és szökve megszökének Isztambulból, és szerencsésen eljutának Temesvárra, aholott az török utánuk nem mehete vala. 
Lőn penig nagy öröm az árván hagyott özvegyasszony szívében az midőn megtudná, hogy az ő szerelmes hitves társa megérkezék vala sok esztendős török rabságábul és amidőn meg látná amaz másik rendbéli hütvesét az ő urának, aki őtet hazájába visszavezérelte, megcsókolá annak ábrázatját mindkét felől és monda nekie: Él az Úr az én Istenem, hogy soha el nem felejtem, valami jót az szerelmetes Uramnak cselekedtél, hogy azt te néked visszafizessem, és ha te őtet ezután is aképp fogod szeretni, mint hű hütves társodat, én penig tégedet úgy szeresselek, valamiképp én édes testvéremet.
Történék tehátlan azon nagy hallatlan csuda, hogy két asszonyszemély megegyezék egymás között az ő urának szerelmében és egymástól csak nem féltették vala, sőt inkább azon valának, hogy egymásnak miben járhatnának inkább kedvekben.
Híre futamodék azonban emez esetnek az országban, és sokan valának, akik ebben nagyon megbotránkozának vala, és végtére az gróf Sötét Péter uramat ő kegyelmét törvénybe hivaták vala, az holott hogy felelne meg, micsoda dolog legyen az, hogy ő már most két rendbéli feleségnek leve hívségos hitvestársa.
Az nemes úr váltig allegála, hogy erről bizony ő nem tehet; mert hogy akkor amidőn az Fatinizzát hütvös társul vevé, török rabságban volt, török hütöt vallott, úgy esküdt meg vele, mostand penig ismeg vissza térvén hazájába, szülőföldjére, viszontag keresztyénné leve s első feleségét szintén úgy szereti, valamint másodikat.
Emiatt  peniglen aztán lón az nemes úrnak sok nagy hurcoltatása, mely is ő nekie nagy szomorúságokat okoz vala.
Egy késő alkonyatkor az gróf úr kastályában együtt ülének az két asszonyságok és az nemes úr is: amidőn az Fatinizza látván az ő szerelmetes uruknak szemeiben az csillogó könnyeket ragyogni, így szóla hozzája:
Én édes szerelmetes jó uram! Ne légyen a te szömeidnek könnyhullatásuk én miattam. Imhol én jól látom, hogy senki sem okozója az te nyomorúságodnak, hanemha én egyedül: azért elhatároztam magamban, hogy vegyek egy mérget, az melyet az pecsétnyomó gyűrűmben viselve hordok, és véget vessek az én életemnek. Csupán csak arra kérlek tégedet én szerelmetes jó uram, hütvestársam, hogy ne a magam keze keverje számomra ezen halálos italt, hanem a te drágalátos kezed adja azt nekem innom; és a te másik szerelmetes hitvesednek karja fogja az én fejemet, az míg haldokolni fogok előttetek, hogy megemlékezzetek majd rólam, az szegény Fatinizzáról.
Helyben hagya ezen beszédet az gróf úr; valamiképp az ő másik hitvestársa is aképpen: s csinálának azon méreggel italt az Fatinizza számára egy kehellyel – hanem ugyanabból csinálának még másik két kehellel is, és míg az Fatinizza kiitta volna az magáét, hasonlatosképpen ők is kiitták az magok részit. És eképpen meghalálozának az Exaudi* vasárnap után való szombat nap éjszakáján együtt, egymás kedvéért, akiknek élniök nem lehetett tovább együtt egymás örömére.
Mely csodálatos és rendkívüli esetre egy poéta következő epitáfiumot készítette, ugyancsak márvány kőbe be is véseték az:

Itt pihen sírhantban az az úr kinek sorsa, neve,
Egyezik asszonyiéval: testvérek szerelemben.
Ágyuk most ugyanaz lett, eggyé váltak a sírban.

Akik nem értik, – ne értsék.

*Exaudi: szombat nap: a húsvét utáni hatodik vasárnapot követő szombaton