Kiss Barbara: Az első futó

 Ládásszal évek óta voltunk barátok. Mindketten hétévesek voltunk, mikor bekerültünk az iskolába. Ő mindig is egy vékony testalkatú fickó volt, akin semmi felesleg nincs. Izmot is keveset szedett fel, de épp eleget ahhoz, hogy még harcba indulhasson.

Most már úgy gondolom: bár bukta volna el a kiképző iskolát!

A katona érezte, ha folytatja beszédét, elsírja magát. Kupát emelt hát, és így kiáltott:

- Ládászra!

A tömeg utánamondta a nevet, majd csend következett. Páran beleittak borukba ugyan, de ők is csak épphogy. Artemon tudta, hogy az egybegyűlt embertenger tőle várja a folytatást. Mikor dicső hadvezérünk megkérdezte, ki vállalja, hogy elhozza ide az örömhírt, Ő jelentkezett elsőnek. A vézna, akiről soha senki nem gondolta volna, hogy lesz valaki. És tessék! Az, akit ma búcsúztatunk, egy hős! Egy igazi katona, aki vállalni merte azt, amit senki más! A téren csak az ő szavai haltak el. Mindenki némán ült. Az asszonyok hang nélkül nyelték könnyeiket, a férfiak pedig...a férfiak erős és büszke tekintetüket fúrták a semmibe, miközben nem láttak, és nem hallottak. Artemon is igyekezett így tenni, de neki még folytatnia kellett a beszédét. Hangja majdnem elcsuklott, és néha meg-megbicsaklott, de nem hagyta abba a szónoklatot.

Miután Ládász elindult, pár napos késedelemmel csapatunk is követte. Mikor megszálltunk egy-egy fogadóban, vagy nézelődtünk a piacokon, mindig kérdezősködtünk egy katonáról, aki pár napja érkezhetett sietve. Folyton ugyanazt a választ kaptuk. Igen! Jött egy férfi...futva érkezett, és nagyon fáradtnak tűnt, de itt nem állt meg. Talán a következő faluban szerencsével jártok!

Az utolsó faluban azonban akadt egy asszony. Elmesélte, hogy jött egy férfi lassan, de futva. A lába tiszta seb volt, ajkai pedig olyan szárazok, mint aki egy hete nem ivott. Ruhája szakadt és poros volt, de így is látszott, hogy hajdan katonai egyenruhaként szolgált. A férfi megtépázottnak és elcsigázott tűnt, de szemében elevenen égett a tűz.

Tovább akart menni, de ő nem engedte. Behívta a házába, megfürdette, adott neki enni és inni is, majd egy új sarut.

Elmesélése alapján, a férfi oly hevesen vette magához a táplálékot, mint valami kiéhezett oroszlán a cirkuszban. Győzködte, hogy aludjon egyet, de a férfi még aznap tovább futott.

Így érkezett meg három nap múlva Ládász ide. Épp vásár volt, mikor Ő befutott. Épphogy csak el tudta mondani jövetelének célját, mikor összeesett. Sajnos, küldetése az életébe került. Vett egy nagy levegőt, és folytatta.

- Kedves egybegyűltek! Szomorú a mai nap, de mégis úgy hiszem, nem kell sírnunk. Az elhunyt jó ember volt, és célja miben létét vesztette nemes volt. Mindig másokat tartott szem előtt, és mindig segített a bajbajutottaknak. Úgy hiszem, most emel poharat valamelyik Istennel, és büszke mindarra, amit tett. Elvesztett cimboráit üdvözli fent. Régen látott barátokkal koccint, és most én is ezt kérem tőletek. - Artemon egy nem messze lévő asztalra mutatott.

-Koccintsunk hát Ládászra, ki most fent mulat.

Az asztal roskadásig volt rakva mindennel, mi szem szájnak ingere. A birkasülttől, a sima kenyéren át, a különlegességekig. Volt rajta minden. A korsókat Athén legjobb boraival töltötték meg, és a legszebb szolgáló lányok kínálták őket. Nem messze az asztaltól óriási tüzet raktak, és mellette zenészek várták Artemon beszédének a végét.

Az egybegyűltek szépen lassan feloldódtak, és beszélgetésekbe kezdtek. A hangulat oldottabb lett. Ládászról szóló történetekkel mulattatták egymást, mind a katonák, mind a családtagok.