A 117-es

A táj, amelynek fedezetül szolgál Káró, korábbi, térképi tartalmának és ábrázolásának mikéntje és mértéke fenyőtobozhoz, apró, egy, a Káli fehér homokjából a mai napig kifordítható testfosszíliához teszi kívánatossá a hasonlatosságot. Hossztengelye ÉK-DNy-i irányú, a hajnali rémálmok, azok szórásának nyomai omladoznak. Először a földhöz közelebb eső jobb, majd a birkákra, az égre nyíló bal szemhéj, portól, nyáltól habarcsos száj, köpködés bizonygatja: kitápászkodik odabentről Káró. Mit keres ott, ahol megint kék az ég, tombol a nap? A tartózkodási helye igényel magyarázatot. Jegyet halászik elő a nadrágjából, ha a szemének nem hinne. A fekete érettségi öltönyében van, nyakkendője, zoknija és a táska sehol, nem is lesznek meg. Előző délután szállt le egy vonatról. Ugyan szép reményeket fűzött az éjszakához, de nem sikerült a találkozó, szakítottak. Vele szakítottak, így pontos az önmarcangoló tendenciák felélesztéséhez. Az utolsó járatról lekésett.
   Miként került éjnek évadján, lazán, egy bánya homokpadjába temetve, ez az, ami megoldatlan marad. A városban, az állomáson szerette volna bevárni a reggelt, nem akart csinálni vagy látni semmit, úgy érezte, innentől nincs több hely benne, aznapra megtelt.
   A lány arca nincs is meg. Sötét keret a haja. Amíg szája volt, azt mondogatta: figyi.
   Ostobán, mégis azt gondolta, az alkony egy kisvároshoz illően jelentéktelen lesz, nem elég, hogy részleteiben, darabkánként cserélődik a kék feketére, parányiak, és a szokásosnál kevesebb csillag zsúfolódik ezen az égboltocskán, tortaharangnyin össze. Rövidnadrágos kamaszok bicikliztek, párocskák fagylaltoztak a főtéren, halk zene szólt az egyik teraszról, lampionok rebegtek, nevetés, beszélgetés, a bronz nőalak továbbra is a Malomtó felől várt valakire. A táskájából kivette az ajándék fényképezőgépet, vaktában nyomogatta a gombját, mintha az bármiféle biztosítékot adna. Talán ezért, talán nem, egy férfi lépett hozzá, és egy kiállítás megnyitójának meghívóját tuszkolta a kezébe. Erre és arra menjen, ne izguljon, odaér, nem is tévedhet el, itt nincsenek távolságok.
   Mit volt mit tenni.
   Sóhajtozásaiból az úton sem fogyott ki, hiába, tőle akár a világ is összedőlhet.
   Látványtár. Könnyen megtalálta. Kiöltözött nők és férfiak pezsgőztek, falatoztak. Látszott ez a kiöltözés, a velejáró mozdulatok szertartásossága, az, hogy mennyiben változtatja meg a testük, kevésbé; anélkül is el tudta képzelni, hogy akármelyiküket látta volna korábban meztelenül. Vörös ing alá beszíjazott has, garbóval kidüllesztett mellkas, a strasszos nyakhoz fölnyomott mellek, tokára tekert sál, ahogy a kéz, mintha fölfelé sózna, az ujjak valami finomságot hangsúlyoznak hosszú-hosszú másodpercekig. Megijesztették Kárót, nem menne be, ha a galéria ajtajában dohányzó vendég nem kérdezné. Kénytelen igennel felelni, ide jött.
Ahogy belép, elnémulnak többen, nézik, nem nézik, bámulják. Kibámulják vagy be, ezt nehéz eldönteni. A legközelebbi képhez siet, nézi, nézegeti, le nem venné róla a szemét. Kis idő múlva enyhül a szorongása, a beszélgetések újrakezdődnek a háta mögött. Pár évvel lehet idősebb az a lány, aki fehér ingben és fekete kötényben pezsgőt kínál. Elfogadja tőle. A beszédről ugyan lemaradt, de higgye el, semmiről nem maradt le, súgja. Tud mosolyogni is, hamar a fejébe száll.
   Új szót tanul: frottázs. A kiállítás anyagát összekötő technika. Ismeri, a nevét nem tudta. Témáikban különbözőek, több alkotó munkái. Érmek recés széléből összesatírozott absztrakt, szénnel a papírra átdörzsölt fakéreg, a hosszúkás kéregredőbe írt és elkent szöveg fixált képe; kedve volna megérinteni. Műanyag fedőről, hajtogatásokról levettek, vegyesek, belerajzoltak, átdolgozásra váró. Testek, testrészek, amelyekről lehetetlen készíteni, mert vagy a papír nem bírja ki azt, vagy a modell. Élő emberről ilyenek nem készülnek, esetleg báburól vagy gipszöntvényről. De még a műanyag és a gipsz se mutathat ennyire gazdag részleteket. Legalábbis ő nem látott még olyat, hogy pórusai lennének bármelyiknek. Lefényképezi őket.
   Nem jött el a művész, feleli a férfi, akit bátortalanul megkérdez, aki aztán jelentőségteljesnek szánt pillantással a korábbi beszélgetőtársára néz. Káró nem érti, miért.
   Aztán valamit megértett. A következő képhez lép. A 117-es a címe. A képen ő. Meztelenül fekszik, behunyt szemmel. Kétséget kizáróan, csakis ő lehet. Megismeri a saját arcát, a saját, kiterített testét, de kik azok az alakok körülötte?
   Késve veszi észre, a galériában ismét csönd lesz.