András László: A Vadkan

 

A Vadkan a bányászidőben Jószerencsét! névre hallgatott, noha már akkor is a Haszonits volt a tulaj. Az idők változtával aztán a Haszonits próbálta egyszerre megőrizni a hely szellemét, és másfajta szellemet is életre kelteni, és egy ideig a „Sors bona[1]…” felirat díszelgett a cégtáblán, egy elgondolkodónak szánt bajszos magyar portréja társaságában. A hely szellemét illetően nincs megbízható információnk, de annyi bízvást állítható, hogy a helyiek szelleme nem volt túlságosan fogékony a szimbólumok iránt. Mert a többség továbbra is „a bányász” néven emlegette a kocsmát, ahogy korábban is – mert hát az volt, bányász is, kocsma is, lássuk be. Akik pedig nem, azok csak sósbénának nevezték, megjegyzem, nem minden alap nélkül, mert míg a bányászidóben a jószerencse mellé nem járt semmi más, csak felesek és sörök, addig a hely újabb szellemének megtelepedésekor a Haszonits gulyáslevesekkel és pörköltekkel próbálkozott, de a főzőtudományánál vitathatatlanul nagyobb volt az üzleti érzéke, bár a Szóljál Miska már akkor is mondta, hogy a sósbénának semmi köze a bénázáshoz, sokkal inkább az italfogyasztás növelésének kevéssé rejtett szándékához.

Nomen est omen – mondta a Jansik, de a hely latin korszaka evvel végleg le is zárult, mert a Haszonits megelégelte a gúnyolódást, és Zrínyire változtatta a hely nevét. Kézenfekvő – mondta erre a Jansik, aki amellé, hogy alig szólt valamit, azt az idegesítő szokást vette föl, hogy amikor megszólalt, akkor is olyan szavakat használt, hogy bár inkább ne mondott volna semmit. De ezt őelőtte nem tették szóvá, részben, mert csakugyan ritkán beszélt, másrészt mert nagyon erős volt, és ezt mindenki tudta, a fiatalabbak meg jobban tették, ha elhitték, és nem akartak empirikusan is meggyőződni róla. De ezt meg már a Lóri mondta, neki meg hagyták, mert hát költő volt, ugye, azok meg mondanak ilyeneket olykor.

Mindenesetre a Zrínyi vendéglő lassan kinőtt a kocsmaságból, mert a Haszonits megvette a restit is, és úgy döntött – a jó üzletpolitika alapja az igények helyes felmérése –, hogy a kiköltözők növekvő számára tekintettel finom úri hellyé teszi a hajdani bányászt, a hajdani törzsközönséget pedig finoman, ha nem is úri módon, főként az árszinvonal növelését használva erre a célra, áttereli a restibe, aminek viszont meg sem próbált semmilyen nevet adni, mert ezek a buta parasztok úgysem értékelnék.

A Haszonits ezzel a, khm, profilváltással valóban a közepébe talált, kicserélte a teljes retró berendezést, ami valójában nem is retró volt, hanem eredeti, de ezt senkinek nem kell tudnia. Egy dobutcai romkocsma vette meg in generál az egészet, és az érte kapott pénzből csináltatta meg a Haszonits a vadiúj berendezést, Imróval, aki korábban évekig Olaszországban pincérkedett, de ezt gondolom könnyű volt kitalálni, viszont amióta a pincérkedéssel felhagyott, azóta főleg népi, olykor nemzeti bútorokat faragott, felesége pedig, aki a spagettikészítés (al dente) tudománya mellett a másik dolog volt, amit Imró itáliai korszakából hazahozott, valódi halasi csipkéket vert, és ezeknek a csipkéknek is az első vevője a Zrínyi volt. Két év alatt a Zrínyi lenyomta Szentistvánt, mert utóbbi tulajdonosa, a Balogh hiába talált idejekorán megfelelő nevet az üzemegységének, be kellett látni, hogy ez marketingszempontból csak egy apró lépés, mert a vendégkört végsősoron sosem a név vonzza, hanem a tartalom. Olyannyira igaz ez, hogy mikor a Szentistván megbukott a rohamléptekkel fejlődő Zrínyivel folytatott versenyben, a kiköltözők közül kikerülő új tulajdonos nem is változtatta meg a nevét, csak mögébiggyesztette, hogy „pizzéria”. A Haszonits azonban ismét lépett egyet, sőt többet is, és ezek a lépések már kirajzolták a helynek azt a karakterét, amely a mai napig is van neki, él és virágzik. Mert a katolikus vadászokkal ápolt jó kapcsolatai révén valóban kitűnő minőségű alapanyaghoz jutott, majd leigazolta a hajdani Gundel egyik nyugalmazott szakácsát, aki Boldogszentpál festői környezetében olyan valódi nyugalomra lelt, hogy ismét kedve kerekedett főzni is. E mellé társult még a belső tér, amit, mint korábban említettem, Imró rendezett be, és valóban, a kiköltözők, akik a retrónak azt a formáját, amely őket szüleik idejére emlékeztette, elutasították, és kerülték a helyet, most lelkesen odaszoktak a nagyszüleik világát idéző terekbe. Amikor erről folyt a vita a restiben, hogy mit esznek ezek a pesti majmok ezen a parasztbarokkon, a Jansik csak annyit, mondott, hogy száz évvel ezelőtt itt mindenki paraszt volt, és akkor törte a fejét a resti közönsége, hogy a Jansik most valami okosat mondott, vagy csak az anyjukat szidta, esetleg őket dicsérte, aztán végülis leginkább ez utóbbi mellett maradtak – tudjuk, miért.

És akkor, amikor a Szentistván legyőzetett, majd profilt váltott és pizzériává alakult, ezáltal megszűnt érdemi konkurencia lenni, és Imró valóban mesterien megfaragta még a látszós gerendákat is, de csak alulról, mert a függőleges éleibe a friss házasok neveit meg az emlékezetes dátumot, meg átlőtt szívet faragott a mester, mire a lagzik megkezdődtek, és a fiatalasszony felnézett, és sikkantott, és a szája elé kapta a kezét, hogy, jaj, Pityu, benne vagyunk az örökkévalóságban, de ezt persze csak megjátszotta, mert három nappal előtte ő maga kérte nyomatékosan, hogy legalább kétakkora szív legyen, sokkal nagyobb nyíllal átszúrva, mint a Karolináéké, szóval, akkor már minden esküvőt ott ültek, és Arthur mester vadfogásai miatt már Pestről is kezdtek kijárni, akkor vették le egy keddi napon a bajszos-kardos, szúrós tekintetű kapitányt (háttérben Szigetvár) ábrázoló cégért, és erősítették a helyére a gyönyörű kapitális agyarakat viselő, a belépőkre villogó szemekkel tekintő vad disznófejet, a katolikus vadászok, közelebbről Nagy-Sághy Bíró Albert egyházközségi presbiter ajándékát, és egy kihelyezett mise keretében avatták fel és szentelték meg a helyet, és elmondtak egy közös imát: „A vadkanhoz”.

Ez hát a hiteles, rövid története, a hajdani bányásznak, név szerint Jó szerencsét, majd Sors bona, majd Zrínyi, végül Vadkan, mely átalakulással a nyelvi küzdelem is lezárult, mert immár a legmakacsabbak sem hívták a helyet többé bányásznak. Igaz, a bányászhívő legmakacsabbak jórész meg is boldogultak addigra, ahogy a Hajnal mondta volna – roppant idegesítően egyébként. A Jansik az avatóünnepség napján a restiben, amikor mutogatták neki az egyperces videót a táblacseréről, csak annyit mondott: precíz.