Balaton László: Az utolsó vakáció

Az utolsó vakáció

 

 

  A parkolóban csak két autó állt: egy fehér Trabant és egy citromsárga Zaporozsec. A szürke betonplaccra fehér krétával ugróiskolát és tengópályát rajzoltak a házbeli gyerekek. Most üresen állt a tágas tér, a vakáció nagyszülőkhöz vagy nyári táborba lakoltatta a kölyköket.

  Unatkozva bámultam ki a kisszoba ablakán. Otthon töltöttem a nyári szünetet, nagyanyám felügyelete alatt. Otthonkás, fejkendős fegyőröm mindig rajtam tartotta vigyázó tekintetét. Akkor még nem tudtam, hogy milyen édes rabság is volt ez. Csak vágytam ki a szabadba, az udvarra, felfedezni a világot, a lakótelepet, a közeli erdőt.

  Az utolsó négyemeletes kockaháztól alig száz méterre világoszöld, vállmagasságú kukoricatábla hullámzott. A lágy júliusi szél csak borzolta az éles, hosszúkás leveleket. Egy hirtelen feltámadó, erősebb lökés aztán alaposan végigfésülte a zizegő, bólogató kukoricaszárakat.

  A Kisdobost már kiolvastam, szamárfüles borítóval hevert az amúgy pedáns rendben tartott íróasztalon. Verne Gyula hívogatott, szinte éreztem, ahogy szavai mozgolódnak a vastag könyv lapjai között, szinte látni véltem a fekete tintabetűk vibrálását. Nagyanyám hitellenesnek tartotta, ezért csak titokban olvashattam a Kétévi vakációt.

  A hátsó bejárat – fekete vasajtó, közepén vastag, fehér üvegablak  - mellett, a fal tövében világosbarna, fémvázas lécpad állt. A szürke vakolat, a sötétbarna garázsajtók, a pinceablak fémszínű kerete monoton hátteret adott a csendélet tárgyának: az eltaposott puncsos négercsók rózsaszín pacája Balaton-alakban folyt szét az ugróiskola 3-as száma mellé.

  Nagyanyám ebéd után hosszan imádkozott – rózsafüzér, Úrangyala, Üdvözlégy -, csendben kellett maradnom. A szigeten jártam mint Doniphan, erős és szabad voltam. Az imák után le kellett feküdnöm csendes pihenőre. Szerettem ezt a délutáni órát, tovább szőttem a saját kalandomat, a saját vakációmat. Nagyanyám ütemes horkolása, motyogása sem zavart. A nagypapához beszélt álmában mindig. Nem ismertem se őt, se apámat. Ha néha kimehettem a többi gyerekhez – többnyire szombat délután, a kényszerpihenő után, mert ilyenkor anyám is otthon volt, és szívesen beszélgettek nagyanyámmal a múltról, nagyapámról, apámról, és nem akarták, hogy ilyenkor ott alkalmatlankodjak körülöttük -, akkor a ház mögötti sűrű bokrok között folytattuk végtelen kalandunkat. Már ott vártak a fiúk botokkal, nyársakkal, és el kellett mesélnem, hogy mi történt a könyvben, és pontosan eljátszottunk minden egyes jelenetet.

  A garázssor hosszan kígyózott a Hegy aljában, a gyümölcsfák és a szőlőtőkék szinte ráhajoltak a kátrányos lapostetőkre. A sötétzöld burjánzó növényzet átölelte a lakótelepet, a méhdongást és a madárfüttyöt még nem nyomta el a forgalom zaja, de a narancssárga daruk már figyeltek a távolból, a szomszéd utcában egész nap forgatták hosszú, karcsú nyakukat.

  Az utolsó augusztusi szombatra befejeztem a könyvet, rohantam az udvarra, a lábaim alig érték a lépcsőket. Bebújtam a szúrós cserjék közé, térdre kellett ereszkedni, és négykézláb mászni az ágak között, a fű már mindenhol kikopott a sok csúszkálástól. A bokrok túloldalán felegyenesedtem, körülnéztem, füttyentettem egyet, de senki nem volt ott, senki sem válaszolt. Hétfőn kezdődött az iskola, mi néhány hét múlva elköltöztünk. A következő nyáron már nem jöhettem vissza, hogy eljátsszuk a záró fejezetet. Azóta, ha új könyvet veszek a kezembe, először elolvasom az utolsó mondatot.