Balaton László: Füst Milán trónja

 

 

  Már ötven elmúlt, mikor megvette a kódisállásos öreg parasztházat. Nem dió-, de körtefa állt az udvar közepén. Kellett a fa, alatta a durvára faragott rönkasztallal és -paddal. Minden írónak kötelező, hát ez is meglett. Meglett a kertre néző könyvtár, a nehéz, cseresznyefából faragott, zöld posztóval borított íróasztal is. Az antik tintatartó, az acélhegyű töltőtoll, a patinás, bronz papírvágó kés és a medvét formázó fekete levélnehezék díszsorfalat állt a fémburkolatú laptopnak, a nagy halom spirálfüzetnek és a kék kupakos eldobható tollaknak. Megteremtette az idillt, a hivatásos író idilljét.

  A másfél szobás panellakásban hol a konyhában, hol az egyik fotelben, hol a kanapén ülve írt. Ha írt. Úgy érezte, hogy alig, hogy csak néhány sort, azt is izzadva, megfeszített izmokkal, fogát csikorgatva, görcsösen szorítva a tollat, nyirkos ujjbeggyel érintve a klaviatúrát. Mert soha nem jön az ihlet, soha nem segít a múzsa. Nem. Nem megy az alkotás. Szenvedett, mint Füst Milán a képzelt betegségeitől. (Valójában sokat dolgozott, termékeny szerző volt, több tucatnyi novellája, verse és esszéje jelent meg alig tíz éves írói pályafutása alatt. Az igaz, hogy a Nagy Terv, az első regény még váratott magára, de hát Saramago is elmúlt 64, mikor megjelent a Kőtutaj. Még van ideje.)

  Hol a körtefa alatt, hol az íróasztalnál, hol a kódisállás fedett hűvösében kereste a tökéletes mondatot. (Azt hitte, hogy megtalálta: „Ujjatlan, átsejlő köpenyének felső gombját kapkodva kioldja, a bőrére tapadt, verejtéktől átnedvesedett műszálas anyagot többször fellebbenti, izmos, sima combja egy pillanatra kivillan. ” Gyorsan elvetette. Aztán megint reménykedett: „Visszament a szobába, leemelte a zöld pezsgősüveget a lengyel vodka és a jugoszláv konyak közül. ” Kuka, a szemétbe vele. Camus Pestisében szenvedett így Grand, a kezdő regényíró egy májushavi reggelen a Bois de Boulogne virággal borított fasorai között pompás pej kancáján végiglovagló elegáns amazon promenádjának mondatba ültetésével.)

  Nem. Nem és nem. És most végre bekövetkezett, amiről mindig panaszkodott feleségének. Hogy ő nem tud írni, hogy a Jóistennek más tervei vannak vele, hogy ő csak egy dilettáns csepűrágó.

• Tessék! Látod? Ugye, hogy nem látod! Egy betűt sem. Itt az íróasztal az üres lapokkal, a lecsukott laptoppal, az összegyűrt papírgalacsinokkal, és a kényelmes szék, amit tőled kaptam – Füst Milán trónja (Füst Milán élete végén tolószékbe került, amit „Én megmondtam! ” trónként használt.) -, ahol már nyugodtan ülhetek, nem kell többet idegeskednem, nem írok már semmit soha!

 Esténként az Újszövetséget lapozgatta, akkor is, azon a júliusi alkonyati órában, mikor a közeli nádasból a szobába szűrődő békaszerenádot csak néha törte meg egy-egy távoli harangszó vagy kutyaugatás, mikor a családja már békésen aludt, és már ő is készült lefeküdni, de még egy oldalt el akart olvasni Márk evangéliumából, és még maradt egy kevés bor az üveg alján, akkor emelkedett ki a Szentírásból az az egyetlen, rövid mondat, ami különvált a többi fekete sortól: a tökéletes mondat, amit már nem kell keresnie, mert már írva volt, és akkor tudta, hogy el fog készülni a regény, a Mátyás király utca, mert végre megkönnyebbült, a terhet ledobta, Isten leemelte a válláról.

  Másnap hajnalban a felesége az íróasztalnál ülve találta, már a negyedik oldalt gépelte a szövegszerkesztőn: „A macskaköves, szűk sikátor élesen elkülönült a város többi részétől. Sokan avíttnak mondták, a fejlődés avatatlan prókátorai panaszkodtak, hogy nem korhű, és nem illik a központ modern épületei közé. Egy kis nosztalgikus sziget volt, egy kis történelem, mind a negyven méterével, mind a tizenhét lakójával, azzal a három, apró, alig pár négyzetméteres üzletével. 
   Ernő bácsi, a pékség tulajdonosa, minden hajnalban, magában szitkozódva seperte fel a boltja előtti rövid útszakaszt. A galambok nem kímélték a kockaköveket. A szürkéssárga, maró guanó mindent beborított. Belefolyt, beleszáradt a betonrésekbe, a cirokszakállal csak hosszú küzdelem árán tudta kikaparni, kipiszkálni. Az öreg meg-megállt az izzasztó munkában, zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát, és öklét rázva, ősi, héber átkot szórt a cseréptetőkön összebújó, a korai órában még bóbiskoló tollas koldusbandára. A gerlesereg csipás szemmel hunyorgott a kopott, kinyúlt hálóköntösben csoszogó aggastyánra. 
   Nyolcvankét éves elmúlt, mégis a hét minden egyes napján ő nyitotta az üzletet. Kivéve szombaton. Szombaton nem lengte be a környéket a finom perecillat, az édes kifliillat, a városban csak és kizárólag Ernő bácsinál kapható bégel illata. A bégelek ízesítésében nem ismert tréfát - majd később látjuk, hogy másban annál inkább -, csak öt félét árult a lyukas péksüteményből: sima sósat, mákosat, magvasat, baracklekvárral töltöttet és egy különleges diós-csokis fajtájút, amelynek a receptjét állítólag még a szépapja kísérletezte ki. A zsemle összetevőinek hétpecsétes titka gondosan elzárva nyugodott a hálószoba hajópadlója alatt, egy üregben, amelyhez csak úgy lehetett hozzáférni, ha eltolták a nehéz, faragott tölgyfaszekrényt, és a faltól a harmadik deszkát kiemelték. Az alatta nyugvó vasláda csalafinta zárkombinációját csak Ernő bácsi és felesége, Gerda asszony ismerte, de hamarosan átadják a számsort legidősebb fiuknak is. A páncélozott doboz megsárgult tekercset tartalmazott, a szöveg maga egy chiffre, a megfejtéshez szükséges, kódolt ABC szintén biztonságban, a bégelsütő mögött, a falban várta a megfejtőt, bár a családfő fejből fordította a titkosírás szavait. 
   Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mire föl ez az egész hercehurca? Bächer Ernő állandó rettegésben élt, minden sarkon, minden zugban receptkémeket sejtett, akik csak azért ólálkodnak a Mátyás király utcában, hogy megszerezzék, elorozzák, aztán pénzzé tegyék a féltve őrzött hozzávalókat, vagy ami a kisebb baj lenne:  - de a zsidó hagyományhoz olyan nagyon ragaszkodó öregúrnak még ez is maga a világvége - otthon megsütnék a családnak reggelire. Az összeesküvés-elméletek gyártásának legfőbb áldozatai a közüzemi vállalatok képviselői lettek. A gáz-, villany- és vízóra-leolvasók felmondással fenyegetőztek, ha a Mátyás király utcába osztották be őket. Ezért többnyire tudatlan kezdőket rendeltek ki a környékre, s néhány mimózalelkű ifjonc bizony sírva hagyta el munkahelyét már az első napon. Ernő bácsi ugyanis szigorú vallatás alá vonta a pékbirodalmába tolakodókat. Többoldalas tesztnek és kérdéssornak kellett megfelelni még a küszöb átlépéséhez is. A személyes okiratokat precízen átvizsgálta, az igazolványképet hosszan hasonlította a szerencsétlen áldozat döbbent arcával, oda-vissza járt a pék szúrós tekintete a fotó és a delikvens fizimiskája között. A gyanúsított térdei ilyenkor már remegtek, és lassan hátrálni kezdett a kijárat felé. Ó, de még messze volt a szabadulás, nem értek véget a megpróbáltatások! A mindenre kiterjedő keresztkérdések következtek. Született? Anyja neve? A legapróbb bizonytalanság, orrvakarás, szájrándulás, ujjtördelés a gyanú beigazolódását eredményezte. Ernő bácsi arcára elégedett, de egyben rémisztő és gonosz vigyor ült. Végre kémet fogott! …”

  Az asszony csendben kilopózott a szobából, hogy ne zavarja férjét. A szeme sarkából még észrevette a fotelben hagyott, nyitott Bibliát, és mosolyogva olvasta az aláhúzott sort.