Balaton László: Hat napon át, hat éjen 2.

Hat napon át, hat éjen

2. rész A garabonciás

Kattognak a kerekek,
és amint kinéztem,
nagy, fehér futószalag
száguldott az éjben,
és a futószalagon
arcod ezer mása;
- szinte-szinte vakított
szemed csillogása; -

magas, karcsú jegenyék
derekadról szóltak,
kék árnyékuk suttogott:
meglátlak már holnap!
Apró szikra-milliók
szállottak az égnek, -
s robogott a gyorsvonat
a nagy messzeségnek.

(SZ.D.: A vonaton)

Úgy szerettem barangolni, csak elutazni, vonatra szállni, indulni a messzeségbe, az ismeretlenbe, céltalanul vagy éppen ellenkezőleg: céllal, valakivel találkozni, valakit elkerülni, valaki elől menekülni, veled találkozni, téged elkerülni, előled menekülni; magam elől menekülni.

A fülkében tízen szorongtunk a nyolc személyre tervezett két osztatlan, zöld műbőr ülésen. A vonatszag kitöltötte az orromat, a kezem ragadt a vonatkosztól. Az ablak mellet ültem, háttal a menetiránynak. A lábaimat összekulcsoltam, a térdemre támasztottam a könyvet, a T. S. Eliot-kötetet. Mellettem két férfi, kék, kantáros munkásruhájuk festékfoltoktól tarkállott. Ölükben zsírpapír, csendben falatoztak. Mértani pontosságú katonákat szeltek. Kenyér, szalonna, zöldpaprika.

Velem szemben harminc körüli, hollófekete hajú nő ült. Szemöldökét felhúzta, meredten figyelte a suhanó tájat. Sötétbarna szemében tükröződtek az egyenlő távolságba ültetett jegenyék. A távolban erdővel borított dombhátak hullámoztak, párhuzamos szőlősorok. Egy kis hegyi kápolna piros cserepeivel kiemelkedett a zöldből. Kis patak ezüstcsíkja villant fel a szemtükörben. A patak felett vastag deszkapalló. Mocsaras rét követte a vonatot, magányos őzbak kapta fel a fejét a dübörgésre. Egy kiszáradt fáról héja pásztázta a sín melletti földeket.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.*

Nála is könyv volt, a combján pihentette, míg a tájat nézte. A Nagy László-kötetre helyezte a kezét, végigsimította a borítót. Lábaim elzsibbadtak, megcseréltem őket. Egy pillanatra térdünk összeért, cipőm orra lila bakancsát súrolta. Rám nézett, finoman elmosolyodott egy pillanatra, egy ezredmásodpercre, vagy csak én láttam, reméltem úgy. Visszafordult az ablak felé, a szája sarkában mosoly ráncolta finom redőket fedeztem fel. Óvatosan fel-felnéztem a sorok közül, a ráncok kezdtek eltűnni. Többet nem mertem kockáztatni, homlokomat a tenyerembe támasztottam, így olvastam az út végéig.

Az egyetlen kocsiból álló szerelvény csak alig fél percre állt meg az apró, kihalt vasútállomáson. Alighogy leugrottunk a peronra Pistával, már indult is tovább. Az emlékeimre hagyatkoztam, az állomás feliratából szinte semmi sem maradt. Az épületből csak a falak maradtak meg. Amit lehetetett – az ajtókat, az ablakokat, padokat, az alumínium hamutartókat -, azt már régen ellopták. A váróterem járólapjait felszedték. Az épület hátsó falát is elkezdték már lebontani, több tucatnyi tégla hiányzott. A cserepek tűntek el először, majd a vastag szelemen, végül a szarufák és a tetőlécek. Gyorsan dolgozó kezek csupaszítottak le mindent. A letépett sárga menetrend maradványait a szél tépázta. A kék, műanyag mobilvécé a hátán feküdt. A kicsi épülethez képest a peron feltűnően széles volt, hosszan benyúlt a síneket övező nádtengerbe, majd elveszett a ködös alkonyatban. A beton repedéseiből fűcsomók dugták ki kócos fejüket. Az épület mellett zöld fémszemetes hevert, belsejében patkány zörgött. Félszemű macska leste a nádasból. A néhány, még megmaradt villanypózna lámpaburáit és izzóit évekkel korábban kidobálták, csúzlival kilőtték a közeli putrisoron lakó gyerekek. Ha még volt egyáltalán valaki az öregek közül, aki megtanította őket csúzlit készíteni. Mert már nemigen éltek az öregjeik…

Az állomástól szűk járda vezetett a faluig, csak egymás mögött tudtunk menni. Letérni nem volt ajánlatos, a sáros járdaszegély csak marasztalt, de mellette már kezdődött a halálos mocsár.

Már besötétedett, mikor beértünk a házak közé. A kutyák vadul ugattak, kíváncsi fejek jelentek meg a kivilágított ablakokban. A falu közepén állt Monostori bácsiék háza. Feri bácsi és Róza mama már vártak bennünket. A hosszú kórházi kezelés után náluk szándékoztam megerősödni, és dolgozni, végre befejezni az új kötetet. A kiadó még egy hónap haladékot adott. A Monostori családot eszmélésem óta ismerem, apám régi barátai voltak. Most is örömmel fogadtak. Mindketten a közeli halgazdaságban dolgoztak nyugdíjazásukig, de az öreg még mindig járta a nádast, mindennap elment horgászni, és begyűjteni mindazt, amit a törvény ugyan már tiltott, de a törvény keze ide már nehezen ért el, és ha mégis, akkor – némi friss harcsa vagy süllő reményében, jogos reményében – az az ökölbe szorult kéz hamar ellazult.

Csomagjainkat Feri bácsi a szobánkba vitte, majd vacsorához terítettek. Róza mama híres pontyhalászléje várt ránk, haltejjel és ikrával. A hallé után csukapörkölt és sült törpeharcsa is került az asztalra. Koccintottunk is gyakran, a hal mellé jólesett a hűs olaszrizling. Csak keveset ettem, de az a néhány falat, az alkohol, a barátságos tekintetek, a lágy szavak elálmosítottak, és éreztem, ahogy a láz kezd elhatalmasodni rajtam. Vendéglátóink észrevették, a szobába vezettek, vastag dunnával takartak. Félálomban még hallottam: „Te meddig maradsz, Pista? Néhány napot, csak elkísértem, féltem, hogy nem ér ide. Rosszul van, nem mondja, de rosszul, látom. Az ízületei, az állandó fájdalom, az a rengeteg gyógyszer. Sokat iszik, miért iszik annyit? Mit akar megsemmisíteni? Önmagát. Selbstdestruktion, így szokta mondani.”

Hajnalban ébredtem, Pista a mellettem lévő díványon horkolt. Lassan felültem a nyikorgó ágyon, az egyik rugó nagyot pendült. Csendben felöltöztem, és kiosontam a szobából, a házból. Sokkal jobban voltam, az éjjel leizzadtam, lement a lázam. A friss levegő erőt adott, a reggeli szél simogatta sápadt arcomat. Egy óra járásra volt a szomszéd falu.

Pista későn kelt, álmos szemekkel kutatott utánam, először a szobában, majd a konyhában. Kétségbe ugyan nem esett eltűnésem miatt – megszokta már -, de idegesen kavargatta kávéját, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az öregek sem tudták, hogy merre mentem. Feri bácsi felkapta hátizsákját, horgászbotját, a berekbe indult.

Ne aggódjon, a garabonciás útra kelt, de visszajön. A szobában hagyta a kéziratait és a cigarettatárcáját. Még a nagyapjáé volt, azt nem hagyná el.

Pista a kertkapuig kísérte Feri bácsit. A házak között megpillantották botra támaszkodó, imbolygó alakomat. Egy csokor virágot és csokoládét hoztam Róza mamának, az öregnek – s magunknak – pálinkát és dohányt.

Hetekig maradtam, aludtam, írtam, kijártam pecázni az öreggel. Esténként a teraszon ültünk, nem beszéltünk sokat, az öreg töltötte a bort, én sodortam a cigarettát. Aztán eljött az a hajnal, mikor indulni kellett, vonatfütty hívott és távoli harangszó.

viharfelhő gallérját nyakába kerítve garabonciás száguld hét határban… ne szaladj ne siess hunyd le szemed bár egy éjet…

*Hervay Gizella: Levél helyett

- folyt. köv. -