Gergely Judit: A levél

 

 

- Elmondtad már anyukádnak? -kérdezte fojtott hangon az asszony. A férfi nem válaszolt.

- Elmondtad? - kérdezte most már ingerülten.

- Képtelen voltam rá. - válaszolta az, és mereven bámult maga elé.- Talán az lenne jó, ha soha nem tudná meg...

- Tudod, hogy ez lehetetlen! - csattant fel a nő - A mai világban napokon belül megtudja,.ismerősök, facebook... jobb lenne, ha mástól tudná meg? - a férfi nem válaszolt, és a nő hirtelen megsajnálta. Csendesen folytatta. - Tudod, hogy meg kell neki mondanod. - A férfi felsóhajtott, az arcára szorította kezét, és úgy préselte ki magából a szavakat.

- Tudom, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem bírom elmondani neki. Talán nem is értené, amit mondok... ezt egyszerűen nem bírnám belekiabálni a telefonba, újra és újra... ezt nem...

- Akkor írd meg neki! - mondta a nő - Pár nap alatt odaér a levél.

- Nem bírom... attól félek, belehalna.

- Én is belehaltam! - sírta el magát az asszony, és kezét a hasára szorította. A férfi elszégyellte magát.

- Igen, mindnyájan... - mondta elcsukló hangon, és suta mozdulattal megpróbálta átölelni a feleségét, de az csak ült mellette mereven, nem simult bele az ölelésébe. Aztán csak gubbasztottak így percekig, a fájdalom, és a reménytelenség betöltötte a világoskékre festett piciny szobát. Végül a férfi rekedten megszólalt:

- Ma este megírom neki...

 

***

 

- Á, Mariska néni! Mi újság? Remélem nincs baj! - tessékelte be kedvesen az öregasszonyt az asszisztensnő.
- Jó napot Marika néni! - köszöntötte a doktornő fáradtan mosolyogva. - Miben segíthetünk? Van valami panasza? - kérdezte.

- Nincs, csak a gyógyszereimet jöttem felíratni.

- Azért én megmérném a vérnyomását! Valahogy nem tetszik ma nekem! - mondta az orvos félig viccelődve.

- Nincs semmi bajom aranyos doktornő, higgye el! Csak hát ez a meleg... Meg tudja a gyerekek...
- Jaj, tényleg! - szólt közbe az asszisztensnő. - Mostanában fog megszületni az unoka, igaz?

- Még majdnem egy hónap, de tudják, annyira aggódom! Minden percben rájuk gondolok, mit csinálnak, hogy vannak ott messzi idegenben. Tudja, nekem nincs másom rajtuk kívül.

- Ne aggódjon, hamarosan már hármasban jönnek haza! - kedélyeskedett az orvos.

- Hol van az még! Mire akkora lesz, hogy ekkora útra vállalkozzanak… Meg aztán tudja, mi mindent kellett kiállnom, mire végre ez az egy fiam is... - hirtelen abbahagyta, és zsebkendőért kotorászott a kistáskájában. Az asszisztensnő és az orvos hosszan néztek egymásra, aztán a doktornő halkan beszélni kezdett:

- Mariska néni, ne gondoljon ilyen szomorú dolgokra! Próbáljon meg pozitívan gondolkodni! Minden rendben lesz! Tudja azóta rengeteget fejlődött az orvostudomány, ezen a téren is. Ne aggódjon ennyit, ezzel csak árt a szívének! Mi baj lehetne?

- Igaza van, tudom... próbálom mindig nyugtatni magam, csak amikor éjjelente felriadok, fekszem az ágyban, mindenféle gondolat jár a fejemben...

- Már nem szedi az altatót, amit felírtam magának? - szakította félbe az orvos.

- Ne haragudjon, drága doktornő, nem maga tehet róla, de attól csak rosszabb volt! Az a baj, hogy annyira egyedül vagyok! A fiam fel szokott hívni, de olyan rosszul hallom a telefonba’ amit mond, sokszor felét sem értem, de nem is merem mondani neki... A boltos Böske szokott mutatni róluk képet, néha, ha megyek a boltba, mert ők ismerősök valahogy a telefonján, tetszik érteni, hogy akarom mondani… az jó érzés nagyon, hogy legalább a fényképüket látom, de én ehhez nem értek...

- Nem gondolt még arra, hogy vesz egy kiskutyát?- kérdezte az asszisztensnő.- Biztosan jót tenne, ha gondoskodhatna valakiről.

- A fiam is mondta már, de hát tudják, milyen beteg vagyok a szívemmel, bármikor rosszul lehetek, kórházba kerülhetek, vagy... Mi lenne akkor azzal a szegény jószággal? Tavalyelőtt is a kórházból üzentem a szomszédoknak, hogy adják el, vagy vágják le a kacsáimat, mit bánom én, csak éhen ne dögöljenek, mert akkor is azt hittem, haza se jövök többet...

- Fel a fejjel, Marika néni! Ne haragudjon, de még nagyon sokan vannak a váróban! - mondta a doktornő. Az öregasszony szégyenkezve elhallgatott, és ahogy csak tellett tőle, sietve elindult kifelé.

- Ne haragudjon rám, drága doktornő, nem akartam feltartani, de tudja olyan jól esett, hogy meghallgatott! - szólt vissza az ajtóból.

- Semmi baj, minden rendben lesz, vigyázzon magára! - köszönt el a doktornő.

- Úgy sajnálom ezt az asszonyt! - mondta az asszisztensnő, amikor becsukta utána az ajtót. - Kislánykorom óta ismerem, mindig annyira kedves volt mindenkihez.

- Az élet nem habostorta! - válaszolta a doktornő, de nem sikerült olyan könnyedén kimondania, mint ahogyan akarta.

 

***

 

Az öregasszony lassan bandukolt hazafelé. A meleg enyhült valamelyest, a szél is lengedezni kezdett, egyre szemtelenebbül kapott ősz hajába, amint leült egy kicsit megpihenni a buszmegállóban.

- Talán vihar lesz? - kérdezte magától. - Nem is bánnám, csak legyen már vége ennek a hőségnek. - Közben a doktornőre gondolt, arra, hogy talán igaza van, nem kellene ennyit aggódnia. Megkönnyebbült kicsit, már nem volt olyan nehéz a szíve, bár még mindig érezte, hogy össze-vissza kalapál.

Ahogy üldögélt ott, egy veréb reppent a járdára, csipegetni kezdett egy darab elejtett nápolyit. Aztán odareppent még egy, és éktelen csiviteléssel veszekedni kezdtek a finom falaton.

- Milyen helyesek vagytok! - gondolta, és elmosolyodott. Ekkor egy macskára lett figyelmes: a bokrok alól leste a két madarat. A verebek azonban észrevették, és szétrebbentek. A macska előjött, és az asszonyhoz somfordált. Váratlanul a lábához kezdett törleszkedni. Az asszony lassan lehajolt, és megsimogatta. Fekete, orvoshozmenős szoknyáján máris macskaszőr éktelenkedett, de most ezen is csak mosolygott. - Ne aggódj, majd lekefélgetem, az időmbe belefér! - mondta a macskának. - De lassan mennem kellene, úgy leültem ide, mint az iszap! - nyögte, és nehézkesen feltápászkodott

A virágok illatoztak, a madarak csiviteltek, innen is, onnan is ráköszöntek kedvesen, míg hazaért.

- Milyen jó kis nap volt! Régen éreztem ilyen jól magam! Talán tényleg minden jól alakul, és hamarosan találkozhatok az unokámmal - gondolta magában, amíg a kulcsokkal bíbelődött.
És micsoda meglepetés várta otthon! Egy levél a postaládában! Az ő egyetlen, drága fiától! Remegő kézzel szorította a szívéhez, olyan érzelmek öntötték el, hogy a lába egészen elgyengült, megkapaszkodott a viaszkosvászonnal borított asztal szélébe, és lerogyott egy hokedlire. Gondolatok cikáztak az agyában, forgatta a borítékot, tapogatta, simogatta, letette, felvette.
- Nem! - mondta magában, magának. - Ma már nem olvasom el. Késő van, és ma már annyi minden történt velem. És olyan fáradt vagyok! Majd holnap! Legalább holnap is történik velem valami! - gondolta. Lefekvéshez készülődött, a levelet az éjjeliszekrényére tette. Szeme minduntalan odatévedt, úgy érezte, hogy már nem annyira biztos magában. - Vagy elolvassam most? Mit csináljak? - tépelődött. Végül ágyba bújt, és bár nagyon fáradtnak érezte magát, sokáig nem jött álom a szemére.

 

***

 

- Jóvan' ne aggóggyál, majd körünézünk, aztán hívjál vissza később! - mondta Rózsi, és letette a kagylót.

- Ki volt az? - kérdezte az ura.

- A Zsolti, a szomszéd gyerek.

- Mit akart?

- Aszongya' napok óta nem veszi fel a zannya a telefont. Tiszta ideg.

- Most ahogy így mondod, én se láttam a napokba' az öregasszonyt.

- Montam' átmegyek, bezörgetek hozzá, de egyedül nem merek. Gyere át velem!

- Én nem akarok ebbe belekeveredni! A rossebnek se hiányzik valami bonyodalom!

- Jóska!!!

- Na jól van, a rosseb ott egye meg, menjünk!

 

***

 

A kapu előtt már kisebb tömeg verődött össze. Szombat délelőtt volt, az emberek kíváncsian álltak meg a ház előtt boltba menet, hamar híre ment, hogy "valami van".

Rózsi izgatottan mesélte el újra és újra azt a keveset, amit tudott. Az emberek hallgatták, találgattak, sopánkodtak, okoskodtak, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

- A fia hívott németből reggel. Aszongya' nem veszi fel a telefont a Mariska néni. Valami rossz hírt írtak meg neki levélbe', azon aggódik, hogy az ártott meg a zannyának’. Rossz a szíve, ugye. Tiszta ideg volt a Zsolti, még sírt is a telefonba’! De hát én mit tehetnék? Akart nekem kulcsot adni, mikor elmentek, de nem fogadtam el. Mi van, ha az öregasszonynak eltűnik valamije? Én nem akartam ilyesmibe belekeveredni, kinek hiányozna valami bonyodalom? Ugye? Bemenni nem tudtunk, az ablakon próbáltunk benézni, sötét van, de a Jóska aszongya' alighanem az ágyban fekszik a Mariska néni. Hát mit tehettünk volna, hívtuk a rendőrséget.

Az utca végén rendőrautó fordult be a sarkon, az emberek csöndben álltak félre, hogy helyet csináljanak neki.

 

***

 

Amikor a hatóság feltörte az ajtót, már tudni lehetett, mi történt. Mariska néni az ágyában feküdt, csukott szemmel, arca kisimult, szája sarkában mosoly bujkált. Csak a kezdődő enyészet szaga figyelmeztette az embert arra, hogy nem alszik.

Ráncos karja a takarón pihent, egyik kezével úgy fogta a másikat, mintha valaki máséba kapaszkodna.

Az éjjeliszekrényen egy pohár víznek támasztva ott állt a levél - felbontatlanul.