Csukás István nyomában versíró pályázat díjazottak versei

 

I. helyezettek

 

Posta Noémi Erzsébet: Titokzatos személynek

I.
Az elején minden szép volt, tiszta fény,
két szív dobogott együtt, egy nagy esély.
Nevetés szállt, nem féltünk semmitől,
azt hittük, ez örökké bennünk él.

II.
A szerelemből lassan csend lett,
a szavak mögött megbújt a harag.
A csók kihűlt, a kéz elengedett,
s a gyűlölet a szívben megereszkedett.

III.
Van, hogy sírok, ha senki se lát.
Nem tudom, téged gyászollak-e, vagy csak bánt a magány.
Ami voltunk, már csak emlékdarab,
s az emlék néha hangosabban fáj, mint a szavak.
IV.
Mégis nevetek, mert muszáj.
Egy régi dallam visszahoz egy hűvös, de meleg telet.
Az elmúlás nemcsak elvesz, hanem tanít,
hogy a fájdalom mellett élni is lehet.

V.
Az idő lassan begyógyítja a sebet.
Nem felejt, csak halkabb lesz a remegés bennem.
Szép volt az elején, de a vége nagyon fájt.
Hogy te is ezt érzed? Honnan tudhatnám?
Idővel jobb lesz így… talán.

 

(9. évf. Kisújszállás, Móricz Zsigmond Református Kollégium)

 

 

Csőreg Zsófia: Elalvó fények

 

Ma is nélküled alszik az este,
csendben hull rám, mint könny az emlékre.
A szívem még őrzi az érintésed,
de már csak árny vagy, halkuló ének.

Szavaid visszhangja még bennem él,
mint el nem küldött, el nem halt levél.
Te lettél a csend, minden hajnalomban,
hiányod súlya nyugszik dalomban.

Ha most megérintenél, talán felébrednék,
S rögtön karommal nyúlnék feléd.
De én itt maradtam, egyre némábban,
egy szeretet árnyékában, s magamban.

Szívem még néha utánad rebben,
de tudja már: vége mindennek.
Ami volt, elszállt; csak én maradtam,
egy halvány mosoly egy sötét ablakban.

 

(12. évf. Kisújszállás, Nagykun Baptista Oktatási Központ Illéssy Sándor Technikum és Szakképző Iskola)

 

 

Harsányi Gergő: Csendből szőtt örökség

A csend tanított meg hallgatni engem,
hol szél ír jelet poros ablaküvegen,
ott értettem meg: minden kimondott szó
csak visszhangja annak, mi bennünk való.
Idő ül a fákon, kérgük ráncos emlék,
gyökérbe kapaszkodott ezer tegnap és még
minden levélben egy elmúlt nyár remeg,
s a fény is tanulja, hogyan múljon meg.
Ember vagyok én is: törékeny, hibás,
vágyból rakott váram gyakran omlás,
de ha elesem, a por nem temet el,
mert feláll bennem újra a kezdeti jel.
Nem kiáltok nagyot, nem kérek jelet,
csak hordom magamban az épp elég teret,
hol a remény nem hangos, csak igaz,
mint mikor hajnal jön és nem magyaráz.
Ha majd kérdik egyszer, mit hagytam itt én,
ne kőbe véssék, se harsány igén,
elég, ha a csendben valaki érti:
éltem, figyeltem, s próbáltam emberré lenni.

 

(9. évf. Kisújszállás, Móricz Zsigmond Református Kollégium)

 

 

Szabó Dóra: Még várok rád

 

Most a csendben állok nélküled,
Te bennem élsz, mint tiszta fény.
Az árnyak közt is érzem szíved,
Suttogja halkan, jössz felém.
Most a múltban hagytad hangodat,
De szívem őrzi dallamát,
Mint éjjelen az égbolt alatt,
Te gyújtod bennem csillagát.
Még várok rád, mert szívem hív.
Egy percre sem feledhetlek.
Az idő múlik, de bennem ír
Egy történetet: Szeretlek.
Te vagy a szó, a lélegzet,
A csendet megtörő visszhang.
Ha el is tűnsz, én őrizlek,
Még egyszer újra rám nyitsz majd.
Kezem kereste, nincs kezed,
Csak emléked ölel tovább.
Minden nap újra elveszek,
Mégis remélem, visszajársz.
A szívemben élsz, nem múlsz soha,
Még távol is a részem vagy.
Ha új nap kel a hajnalban,
Te hozod el a fényutat.
S ha egyszer újra jössz felém,
Szárnyal szívem úgy, mint réges-rég.

 

(10. évf. Kisújszállás, Móricz Zsigmond Református Kollégium)

 

 

II. helyezettek

 

Karsai István: Sötétség

Olyan, mint az éjszaka ege, mikor eltakarják a felhők.
Olyan, mintha nem lenne ott semmi,
De amikor a langyos szellő odébb fújja a fellegeket,
Előtűnik a csillagok és a hold fénye.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy nem látok hiába,
Minden, az árnyak, az a pici fény, minden eltűnt,
Csak a fénytelenség maradt.

A fény elbújt, az árnyak összefolytak
A világ kontúrjai elmosódtak, mintha
Minden visszahúzódott volna önmagába hangtalanul,
És van valami, nem tudom mi, de van bennem valami.
Olyan sötét és hideg, nem látok tőle szinte semmit.
Ha magamba nézek, olyan mintha vak volnék,
Kihunytak a fényes álmok, nem látok,
Nem tudom, hogy kell megérteni ezt az álmot.

Az ég olyan, mintha minden fény kiszökött volna,
És csak a homály maradt hátra, ahol az árnyak elnyelik a formákat.

 

(12. évf. Kisújszállás, Móricz Zsigmond Református Kollégium)

 

 

Nagy Jázmin: Mi az igazi boldogság

 

Mi az igazi boldogság?
Nem a zajos nevetés a téren,
nem a taps, amely elhal az éjben,
nem a fény, mi mások szemében ég el.

Talán egy csendes reggel,
amikor a szív nem siet sehová,
és a lélek úgy ül meg benned,
mint harmat a fűszál csúcsán.

Boldogság az, mikor elfogadod,
ami volt, és ami még lehet,
amikor nem menekülsz önmagadtól,
és nem félsz kimondani: elég.

Egy kéz, ami nem ígér örökkét,
csak ott van, amikor kell,
egy szó, ami nem hangos,
de átmelegít belül, csendben.

Az igazi boldogság nem kérkedik,
nem versenyez, nem bizonyít,
csak megszületik egy pillanatban,
amikor a szíved végre megpihen egy kicsit.

 

És ha egyszer rátalálsz,
ne kényszerítsd, ne tartsd fogva,
mosolyogj rá hálásan,
mert a boldogság az,
amikor önmagaddal békében vagy.

 

(9. évf. Kisújszállás, Móricz Zsigmond Református Kollégium)

 

 

Szidey Richárd: Az Én levegőm

 

Sosem tudtam, hogy a szerelem milyen,
De te megválaszoltál nekem mindent.
Amíg te be nem léptél az életembe,
Csak vakon sétáltam a bús végtelenben.

Színeket festettél a sötét egemre,
Virágként nőttél a kietlen kertembe.
A hideg télen, te meleget adtál,
Szívembe tán, egy csepp kis reményt hagytál.

Naplemente lett, a komor, borús égből,
Csörgő patak lett, a kemény, téli jégből.
Aranyként jöttél elő, a sötét kőbányában,
Hősnőként bukkantál rám, a magány fogságában.

Egykori büszkeségem, már rég eltompult,
A rossz ember, aki voltam, rég elszorult.
Változásom virágszálamnak köszönhetem,
Ki örökre megváltoztatta az egész életem.

Az Isten küldhetett, drága kis angyalom,
Az életben nincs kétszer ilyen alkalom.
Nincs már az a rossz lélek, aki voltam egyszer,
Csak akivé tettél; egy igazi aranyember.

Nem vagyok már sem büszke, sem énközpontú,
És már csak nélküled vagyok tényleg szomorú.
Egy vízcseppből lettél az óceánom, s gyöngye,
Egy fűszálból lettél a lelkem egész völgye.

Csak anyag vagyok, amit te jobbra formáltál,
Eltoltalak, mégis közeledni próbáltál.
Akaratom ellenére is teljessé váltam,
És csak talán; eljött az, akire mindig vártam.

Felhúztál az önimádat sötét szakadékából,
Elrántottál a szürke tettetés szorításából.
Egy facsemete magját ültetted el bennem,

S sikerült csemetéből, szép fává növekednem.

Csak gondoztalak volna, drága kis virágom,
Megválthattam volna a lelki világom.
Örökre naplemente, a csörgő pataknál,
És olyan szép élet, ami több csak szavaknál.

Csak bántam volna úgy veled, ahogy megérdemled!
Olyan szeretet adni, milyennek elképzelted!
Hitvány büszkeségem, az soha nem hagy semmit.
Elhitette velem, hogy nem vagy nekem senki.

De te mégis maradtál, tovább, mint nekem járt.
Kinyitottál a szívemben, egy nyithatatlan zárt.
Kulcsként jöttél a magányom börtönéhez,
Majd elvezetted sivár lelkem a békéhez.

Borzasztóan hiányzol, miért hagytál magamra?
Szép fámból, nélküled; hiányzik egy darabka.
De nem okollak téged, hisz mit tehetnél róla?
Én néztelek levegőnek, időtlen idők óta.

Ma már rám se nézel, és teljesen összetör,
Ma semmibe veszel. Mint én téged először...
Úgy fáj, úgy gyötör; már látom, hogy mit vesztettem.
Visszamennék, jobb lennék; de késő már megtennem.

Ha csak még egyszer megadna téged az ég nekem,
Átkarolnálak, mintha azon múlna az életem.
Elengedni, nem engednélek soha többé,
S kívánnám, hogy itt maradj, örökkön-örökké.

Visszanézek, és csak egy nagy szamarat látok,
Aki azt hitte, hogy rád egyáltalán nem vágyok.
Akinek fontosabb volt a hitvány büszkesége,
És büntetésből visszatért lelki szürkeségbe.

Csak hiányodból jöttem rá, milyen kincs vagy nekem,
De büszke piperkőcként, mintha nem lett volna szemem.
Nem láttalak többre csak puszta levegőnél,
És mégis valahogy; az én levegőm lettél.

 

(12. évf. Kisújszállás, Nagykun Baptista Oktatási Központ Kossuth Gimnázium)

 

 

III. helyezettek

 

Simon Boglárka Orsolya: Szerelem

 

Jaj, a szerelem csak úgy
kavarognak, gondolatok a fejedben.
Befolyásolnád őket, de nem mered!
Mely érzést irányítani, sem lehet.
Lehet csodás, s kegyetlen.

Rózsaszín köd, melyet oly sokan
ismernek. Mely elvakít boldogsággal,
s kitisztul az igazsággal.
Átéltem, de ezt te is tudod,
őszinte gondolatokkal, élek s halok.
Harcok, melyet az agy és szív vív egymással.
Eredménytelen viták, időpazarlása.

Szerelem, megmagyarázhatatlan,
s veszélyes érzelem.
Beleszeretsz, s veszélybe keveredsz.
Irányítást, magad felett, elveszted.
Ez idő tájt szíved, s elméd már másé lesz.
nErre mondják, hogy magad teremtesz.

 

(10. évf. Kisújszállás, Nagykun Baptista Oktatási Központ Illéssy Sándor Technikum és Szakképző Iskola)

 

 

Czinege Janka Veronika: Isten küldötte

Mily ember, talán angyal
Gyönyörű arc, mennyei hanggal
Közel van, de mégis távol
Megtisztítja szívem a sártól

Kegyes nő a védőangyalom
Elveszi minden bús hajnalom
A nagy úr küldhette segítségül
Sebzett lelkemnek menedékül

Betölti a szívem élettel
Általa minden értelmet nyer
Legyél velem az utolsó táncon,
S nem engedem hogy szíved újra fázzon

Mikor már szerelmem nem filmbe illő
Lelkemet nem állítja meg a sírkő
S titkon egy utolsó imát még ejtek
Hogy egyszer megint vele lehessek

 

(Karcag, Karcagi Nagykun Református Oktatási Központ Gimnázium)

 

 

Vas János Dominik: Ha már nem lennék

 

Mi lenne, ha már nem lennék?
Ha tragikus hirtelenséggel meghalnék?
Ha írnak egy búcsút neked, nekik, mindhez,
Aki a sírom felé borul, fehér rózsát téve, ki lesz?
Kinek három nap után emlékeiben élek még,
Kinek jelenlétem nélkül egy része nem él.

Ki fog megsiratni?
Ki fog emléket állítani?
Ki lesz ott akkor, mikor én a föld alatt leszek,
Mikor a bogarak és a rovarok megeszik a testem?
Lesz-e olyan a kötelék köztünk és köztetek,
Mint a kötél a nyakamon?
Mert rátok fogok gondolni majd halálomon!

S ha majd a vonat jön,
Vagy ha az erem tör,
Benne lesz szívemben a tör,
Vajon ki lesz majd az, aki megölt?

Ti mindannyian!
Kik nem hallgattak meg,
Kik nem segítettek meg,
Kik nem értettek meg.

S érzem, közel már az igaz,
Az idő, ahol nem lesz vita,
A hely, ahol fekete lesz a divat,
Amikor nem lesz már: mi lenne, ha?

 

(12. évf. Kisújszállás, Nagykun Baptista Oktatási Központ Illéssy Sándor Technikum és Szakképző Iskola)