Grósinger Zoltán: Időben

 Akkor már mi lemondtunk róla teljesen. Egy petákot, annyit se. Ezt nem éli túl, hangoztattuk reggel, este. Talán makacs is volt, rendszeresen rátört a paranoia, kezei remegtek, mint aki tűbe cérnát fűzne. Kényszeres is volt egy ideje, igaz, csak rövid időszakokra. Tudtuk róla, hogy (ekkorra) lemondott az ételről, italról. Mégis, még jó két évig közöttünk volt. Nehezen tudtuk szem előtt tartani, egyáltalán, észrevenni, kezdett átlátszóvá válni. Valahogy a rezgései, minden a körül mozgott, csetlőn, botlón. Régi, filozófiai vita volt, időszerűtlen. Mindannyian részt vettünk benne, talán a társaság nőtagjai visszafogottabbak voltak. A nőket a jövő jobban érdekli, mint a múlt. Minden látszat ellenére a férfiakat is, állították, ő ebben pont nem foglalt állást. Visszahúzódóvá vált, úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekli a téma. Pedig figyelmesek voltunk vele, sokszor úgy engedtük előre, hogy senki sem állt az útjába, ha mégis, azt az embert gyorsan kivetettük magunk közül. Egyre fogyott a társaság, de megszerveztük, mindig annyian voltunk körülötte, hogy rosszabb periódusában légszomjra panaszkodott. Vastüdő, mondta ilyenkor recsegő hangon, amire mindenki meglepetten hátra lépett, így sikerült egy kis levegőhöz jutnia. Talán az egyedüli voltam, aki erőltettem volna a dolgot, hogy hívjunk mást is, avassunk be újabb embereket, legyen messziről jött, aki pont időben érkezik, mint a jó doktor, drága. Voltak napok, amikor egészen közel engedte magához a fontosabbját. Az anyját, apját emlegette ilyenkor, igazán kínos pillanatokat is átéltünk. Ha menni akart ment, ha állni akart, állt, ezt is lehet kevésnek érezni. Egyszer sajnáltuk. Emlékszem, pont nem volt a közelben víz. Volt, aki eloldalgott, volt, aki, amikor messziről meglátott minket, az élen persze ő, nyomban sarkon fordult. Amerre mentünk, az utcák kiegyenesedtek. Este volt, a szökőkutakat a madarak használták. Rájuk se bagózott, a vég közeleg, súgtak össze a hátam mögött, de én láttam, amit láttam. Én nyugodt tudtam maradni, bíztam valamiben, magam se tudom. Megérte, nyilván, hiszen jó barátok voltunk, nem is vetődhetnek fel kérdések. Karnyújtásnyira álltunk egymástól. A többiek szétszéledtek, ezen az estén én voltam az őrző, az eső is megeredt. Beszélni akart, a tülkölő autókat mutogatta, annyira gyerekes, gondoltam, bárhogy próbáltam segíteni. Kérdezgetett én meg válaszoltam, de nagyon elfáradtam. Valaki futott felénk, az autók között cikázott, a dudaszóra mi is összerezzentünk, hogy elütik, de aztán hozzánk ért, megállt előttünk, csak még egyszer látni akartalak, sípolta vörös fejjel, ő pedig talán a könnyeivel küszködött, mert elkapta fejét, nem nézett ránk. Lehet, ekkor láttam az arcát utoljára. Még kezet akartam fogni vele, de bizalmatlan volt. Felettünk az egyik nyitott ablaknál veszekedtek. Nem akartunk erre figyelni, pár lépést tettünk, de már nem volt ott, pedig ő is emlékezett rá, hogy a sarkon túl kezdődött. Ásítottam. Én elfáradtam, a sok járás, a sok figyelés, úgy érzem mindent megtettem. Lehunytam hát a szemem, gondoltam csak szendergek pár percet, nem zavar a zaj, az eső is el fog állni nemsokára. Végül csak ő maradt, vagy ő sem, magunk között szólva, senki nem tudta. De a két év nagyon hamar elszállt, és gondolkodni már végképp nem volt idő. Tanácstalanok voltunk, de abban mindannyian egyetértettünk, hogy jó volt így.