Kocsis Tamás: A kalapos lány

 

 

A csősz kutyája

 

            Megesik, hogy a környezetünk megérzi a változásokat. Vászolyra a maga furcsaságaival pedig ez halmozottan igaz, hisz lakosainak lelki állapota gyakran módosította az időjárást. Így kiváltképp nehéz dolga volt például a földműveseknek. Amennyi problémát okozott a hétköznapokban, úgy annyi jót is tett a közösség számára, hisz az állandó akadályok elkerülhetetlenné tették az együttműködést és egymás iránti odafigyelést. A változások elfogadására nem volt évek hosszú ideje és az idővel kapcsolatos minden közhely, szólás-mondása is szép lassan abbamaradt.

Persze a fájdalmak, igazságtalanságok nem tűntek el, de egyre jobban megtanultak odafigyelni rájuk. Ha egy nap helyett egy hétig esett szakadatlan, akkor az emberek már a harmadik nap után elkezdték a környezetükben keresni a „felelőst” és enyhíteni bánatát.

Több ilyen történet kering a faluban, vannak köztük látványosak és tanulságosak, de vannak apróak, viszont annál szebben végződőek. Egy ilyen történet volt az öreg csőszé is, aki legkedvesebb társát, a kutyáját vesztette el egy napon. Abban semmi szokatlan nem volt, hogy hajnalban a megszokottnál korábban kelt és ment ki a földekre ám abban már inkább, hogy nyugtával nem tért haza. A környezet azonban érezte fájdalmát és egyik napról a másikra több mint két méter magasra nőtt a kóró a mezőkön. Így takarva el az öreg csőszt bánatával. Sokaknak feltűnt a jelenség és a csősz hiánya, ezért a keresésére indultak, majd meg is találták magányosan zokogva a kóró tenger közepén. A lakosok sokat gondolkoztak azon, mivel tudnák őt kimozdítani onnan és végül úgy döntöttek, hogy „aljas módon”, maguk helyett egy labrador kölyköt küldenek be érte. A koromfekete ebadta alig lehetett nagyobb egy macskánál ám annál okosabb! Rögtön felismerte a helyzetet és a búsuló, akkor már két napja ott ücsörgő csősz lábára rakta fejét. Minden tiltakozás ellenére délután már meg kellett valakinek etetnie, így „harmadnapra” (ahogy az írás is mondja) az öreg csősz előbújt kutyájával a susnyásból. Vagy valami ilyesmi. Persze a természet a piszkos munkát már az emberekre hagyta így a mező megtisztítása már rájuk maradt. Ennek ellenére kegyes plusz munka volt ez nekik ahhoz, hogy az öreget újra mosolyogni lássák.

Az én bánatomkor nem volt ekkora összefogás. Valószínűleg azért mert a környezetnek sem volt egyértelmű, hogy a dolgok tőlem erednek. Az sem volt egyértelmű, hogy a változás, amit előidéztem pontosan micsoda, csak annyi volt szembetűnő, hogy az ősz, több mint egy hónappal korábban jött. Az idő jó pár fokot esett és a táj is kezdte felvenni foltozott kord zakóját. A kapkodás jeleit pedig legelőször a szőlészeken lehetett felfedezni, de szerencsére a használtruha-bolt tulajdonosa is éppen időben kapcsolt.

Majd jöttek a zivatarok is.

 

Szökés

 

Már nekem is sok kezdett lenni az önsajnálatból, hát elképzelni is nehéz, hogy másoknak ez mennyire. Mint minden tudatos szökés, ez is annak álcájában zajlott, hogy a környezetem életét ne keserítsem tovább. Akkor már két napja esett, szóval lassan elkezdik kutatni, ki okozhatja. Én pedig nem álltam készen a sok „segítségre”, aminek jó, ha egy halovány része tényleg működött volna.

Esernyő, hátizsák és irány az éjjeli gyors. Dobozomat hátrahagyva talán fel sem fog tűnni a hiánya és egyébként sem tervezem sokáig a távol maradást. Egyszerűen csak menni, keresni, sürgetni a dolgok menetét, már ha ez lehetséges.

Akármennyire is hirtelen volt az elhatározás, mint úgy általában, most sem voltam biztos a dolgomban. Ezt sokan (szerintem tévesen) határozatlanságomnak titulálják, de én szeretem azt hinni, hogy a döntéseim következményei, épp annyira tartom elképzelhetőek és kecsegtetőnek, mint azok ellenkezőjét. Ugyanúgy érvek vannak egyik, mint másik oldalon és nem dönthet csupán azok mennyisége. Ilyen esetekben húzom az időt. Ha pillanatnyilag jó döntés a menekülés, a következőben, az állandó változások miatt, már nem biztos. Ám ha nem lépem meg, nem idézhetem elő magát a változást. Túlgondolás lehet, de akkor még nem tudtam, hogy bizony már másnap a bőrömön érzem a jelentőségét.

Mint a régi rajzfilmekben, úgy kísért az eső egyik kis utcából be a másikba. Talán nem olyan látványosan, de mivel kevésbé voltam biztos a dolgomban, sok kitérővel bolyongtam célom felé. Az eső pedig hol szaporább, hol gyengébben vert. Nem figyeltem erre így azt sem vettem észre, hogy éppen így, siettetni próbál az állomás felé.

Úgy zuhantam be a régi ajtón, hogy szegény, a jegyszedő és mindenes Moha bá’ majdnem magára öntötte a maradék tejeskávéját. A meglepettség pillanatok alatt váltott át rosszalló fejcsóválásba és zöldes bajusza (innen a neve) felém címzett egy határozott – No!-t.

• Hova, hova ilyen lendülettel?
• Amerre megy a következő – mondtam, és bizony akkor így is gondoltam.
• Ma már nincs következő, az 5 perce volt. 3 óra múlva lesz egy Elfele. Addig beszélgessenek! – a cinkos kacsintás után még kinézett oldalra majd behúzta a függönyt.

Nem igazán értettem ezért gyorsan körbepördültem, ki lehet itt még rajtam kívül? Persze hamar rátaláltam és később nem is értetem, hogy nem vehettem észre. A kopott váróterem túlsó végében egy padon, ismerős helybéli lány vonta meg a száját együttérzően.

Nikéne hívták. Nagyon ritkán láttam, mert gyakran utazott, bár azt nem tudom merre. Az apja az öreg kalapos mester. A lányt is mindig kalapban láttam, mindig olyannak tűnt, mint aki nem erről a világról való. Annyit tudtam csak róla, hogy sok éven át az édesanyjával élt és csak pár éve jött a településre. Azt mesélték, hogy igen problémás életet élt, amire nagy hatással volt színésznő anyja, aki egyik városból a másikba vándorolt. Édesapja megelégelte ezt és elhozta Vászolyba, hogy összeszedje magát.

A dolgok biztos nem ilyen egyszerűek. A mestereknek több a titkuk, mint égen a csillag a lány pedig egyáltalán nem tűnt megmenteni valónak, legalábbis nem kevésbé, mint én. Épp annyira volt fura, mint egy Wass nevű kalapkészítő mester és egy színésznő lánya.

Ő intett, én viszonoztam.

• Te is lekésted? - kérdeztem, nem igazán vagyok jó a beszélgetések kezdeményezésében…
• Mondjuk… - mosolygott – Azt hiszem nem is akartam elérni…
• Detto!

A közös véletlen aztán jó beszélgetést szült. Egyikőnk sem akart sem előre, sem hátra haladni, így bőven volt időnk eldönteni, hogy a következő vonattal haladjunk-e tovább. Megtudtam, hogy tényleg sokat utazik, főleg tanulás céljából, ha pedig épp itt van, akkor az apjától próbálja ellesni a mesterséget. Fiútestvér híján, leginkább az öreg miatt, aki a nyolcadik generációs kalapos mester és először fordulna elő, hogy valaki nem viszi tovább a szakmát. A sajátjait is maga készíti. Csak most veszem észre, hogy ami rajta van, ugyancsak komoly munka. Nem az a látványos, se nem nőies, de valami különleges, magával ragadó mégis van benne.

És én csak nézem hol őt, hol a fekete kalap piros szalagját, hol a száját, hol a hatalmas barna szemeket.

Ez gyors volt – gondoltam és megmártóztam az elmúlás ijedségében, az új izgalmában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ébredés

 

A véletlen egymásra találás a földünkön tartott minket és végül nem szöktünk tovább. Hajnalig beszélgettünk. A Nap első felbukkanására és a jegyszedő ablak újranyitására eszméltünk fel. Moha bá’ suhanc szemében pillanatnyi meglepetés sem volt, amikor még ott talált bennünket és megkérdezte kérünk-e kávét. Talán akkor tűnt fel először a fáradságunk. Megköszöntük és úgy döntöttünk megindulunk haza, másik napra halasszuk a menekvést.

A Wass kalaposműhely két utcára volt, addig nem is szóltunk egymáshoz. Megálltunk a kirakata előtt, ami mintha éppen akkor repedt volna meg. Mind a ketten azt néztük, mintha egy pillanatra tovább is szaladt volna az üveg rianása. - Holnap ki kell cseréltetni. –mondta, én pedig örültem ennek a másfél percnyi időhúzásnak.

Elváláskor némi zavarban még megegyeztünk, hogy valamikor, ha itthon lesz, talán épp a jövő héten, még folytatjuk. Elszaladt egy pillanat, de én bíztam benne és bár az élet máshogy szokta az ilyen történeteket rendezni, reméltem, hogy mindez a keresésem eredménye. A hazaútra már nem is emlékszem, sem az ágyba zuhanásra, csak arra, hogy gyorsan jött az álom. 

Egy buszon ébredtem. Mintha már órák óta rajta zötykölődnék.

Ismeretlen falvak házai suhannak el a tájjal együtt, bár a magas dombokat, kesze-kusza erdőket jobban meg tudom figyelni. Az út mentén vasút kíséri a buszt, apró kápolnák sokasága, mintha a legtöbb utcán jártam is volna. Templom utca 1-2-3, Rákóczy, Kossuth, jobb-, bal-, középfasorok és legalább egy Ady, Petőfi vagy József Attila.

Niké a vállamat nyomja. Így aludt el. Ölében egy borító és szerző nélküli csíkos könyv, betűkkel lefelé, mintha csak egy pillanatra tette volna félre, egy pillanatnyi szempihentetésre. Azt sem hinném, hogy előtte olvasott volna vagy lett volna nála egyáltalán könyv. Igaz arra sem emlékszem, hogy felszálltunk volna egy buszra, főleg, hogy az előző estét egy vonat állomáson töltöttük.

Mozgó nyugalom ez, amit lassan felvált az álmodás tudata és megijedek az ébredéstől, hogy eltűnik mellőlem a lány. Még egy kacsintás a délutáni napfényre és egy pillantásnyi kihagyás után, az erdők tája sötét mezőkbe fordul és öreg sárga buszégők világítják meg tükörképünk suhanó körvonalát az ablakon át. A paplan és párnák józanító ölelése helyett, még mindig a buszon ülök. Niké már ébren mellettem, rám mosolyog, majd összecsukja sosem olvasott könyvét és leszálláshoz csenget.

 

 

 

 

Órás tér

 

            Miután szétnyílt a busz ajtaja, holdfényes határ helyett delet sejtő, napsütötte főtérre léptünk. Hiába voltam tudatában álmomnak, megszoktam, hogy ilyenkor gyorsan, lázadással érkezik az ébredés, semmiképp sem átmenettel a következőbe.

Niké látta a zavarom, de számára mintha természetes lenne a jelenés. Persze ha ő is az én tudatomban bújt meg, akkor nincs ebben meglepő.

• Gondolj erre úgy, mintha múzeumban lennél! – nyugtatott – Egy olyanban, amiben a Te emlékeidből lenne tárlat. Nézz körül, hátha lesz, amit jobban megismersz.
• Beszélgethetek az emberekkel?
• Igen de jobb, ha nem teszed. Csak összezavarná a saját benyomásod.

Ebben volt valami… A valóságban is jobban szerettem a saját tapasztalásomra hagyatkozni, mert igen könnyen tudtak befolyásolni mások véleménye. Ennek ellenére izgatott a gondolat, hogy ha ezek a járókelők, amolyan ’kivetülések’, vajon mit tudhatnék meg magamtól, magamról? A babakocsis anyuka, galambokat etető kalapos Úr vagy az utcazenész épp előrevetített vágy vagy múltban őrzött emlék?

A töprengésemből Vivaldi tavasza hozott vissza, ami egy tekintélyes utcai órából szólalt meg. A látványosság pont a tér közepén állt két-három ember magasságban. Három hatalmas órája, három irányba mutatta az időt. Viktóriánus kinézete a fogaskerekek keszekuszáságával idéz meg egy alternatív gőz korszakot, ami a mozdony feltalálásával érte el aranykorát. A szerkezet épp delet ütött és a négy évszak tavasza enyhén hamis haranghangokkal árasztotta el a sétálót. Körbejárta a térköveket, a fákat, a különböző színű házakat, amik eltérő koruk és magasságuk ellenére különleges harmóniában tették betájolhatatlanná a várost. A harmónia bekúszott a szűk utcákba, belekapott a kréta és cégér táblákba, a kávézók itallapjaiba, meglegyintette a szomszédos ablakokon átlógatott ruhaszárítókat és megpörgette az első csókjuk után búcsúzó szerelmeseket.

Bájos kísérőm, mintha sokadszor járt volna már itt, úgy vezet egyik utcából a másikba, én pedig követem kalapja szalagját ami, mint egy út emlékeztető, repül előttem karnyújtásnyira.  Most épp piros, mint a forradalom, de félek ha elkapnám, szétfejteném, és ő eltűnne előlem. Elvesznék.  Hagyom hát magam vezetni.

Utunk egy borostyánkővel borított, régi ház előtt ér véget. Meglepő jelenség ilyen közel a központ, bár az is lehet, hogy órák óta jövünk már. A ház előtt kis asztal, mögötte idős néni pipacsokat árul. A pipacsok csokorba kötve, de vannak, amik még nem nyíltak ki. Felém fordul és megkérdezi: - Sör-e, bor-e, pálinka-e?

 Én emlékszem a játékra. Ha nagy és vörös lángokként bújik elő gubójából, akkor bor. Ha pihent, koránnyílt, akkor rózsaszín és sör. Ha pedig zsenge, épp csak határozódna, akkor pedig fehér pálinka.

Választok, de még ki sem bontom, a piros szalag elindul a rozsdás kertkapun át, magával húzva az ismeretlenbe.

 

Vidék

 

Visszanézve, egy székely kapun át léptem az utcára. Ő épp a szemközti szomszéd kerítésén próbált belesni. Épp csak egy pillanatra zökkentettem ki a kémkedéséből, majd tovább pipiskedett, mint egy postás, aki azt lesi van-e puli a háznál. Még egy zöld hímzett táska is volt nála, ami tovább erősítette a látszatot.

• Hát te? Kit keresel?
• Azon a fán vannak a legfinomabb cseresznyék a faluban! – mondta, én meg csak most vettem észre a fát, ahogy épp csak annyira hajol a kerítés felé, hogy ne lehessen elérni.
• Van itt egy csomó, honnan tudod, hogy ezek a legfinomabbak? – kérdeztem mosolyogva
• Mert ez a dédimé volt… meglepődtem, Ő pedig épp csak addig nézett rám, hogy lássa és folytatta – Ez az ő háza, megismerem. Négy éves koromig jártunk ide, a szüleim gyakran segítettek itt a kert körül és olyankor mindig hoztak magukkal. És Azon a fán vannak a legnagyobb, legsárgább, legédesebb cseresznyék, amit ettél! – mutatott maga elé dacosan.

 

Mindezt olyan határozottan, hogy bennem egyből kérdések garmada sorakozott, de valamiért úgy éreztem, hogy nem jó pillanat erről faggatni. Valahogy minden mondata után, a kérdéseim olyan butának tűnnek és egyértelműnek, hogy fölösleges feltenni. Pedig…

Egy indokolatlan fintor után legyintett, hogy mehetünk és megindultunk kifelé az utcából. Igazából már eleve a végén voltunk, hisz a dédije háza az utolsó előtti volt, arrébb már földút és korai kukoricások. A Napból is kevés volt hátra. A dombos tájak mögött az Ég vörös-kékkel festette hangulatot és az utolsó agrárgépek is lefordultak a földekről.

Ott sétáltunk a földúton mi ketten, két-háromszáz muslinca társaságában, akik minden csapás után kétszer annyian lettek. Ha tovább folytatjuk ezt a hadonászós komédiát, lehet végül táncolásba kezdünk vagy eljátszunk egy jelenetet valamelyik Inváziós filmből. A földnek esélye sem lenne a happy endre!

A távolban kutyaugatás és a gazdája kiáltozása. Vagyis két valaki próbálja az ebadtát visszahívni, sikertelenül. Nem értem mi lehet a neve, de sok időm nincs is kifülelni, mert abban a pillanatban száguld el mellettünk egy, majd még egy égedelem, minket észre sem véve. A kiabálások még mindig távoliak, de a két kutya már árkon-bokron túl kergeti egymást. Én sem várhatok, pedig most igazán közelinek érzek egy találkozást. Egy lépés, egy fordulás és továbbálltunk.

Színház

 

Egy forgóajtóban eszméltem.

Cseppet sem kellemes. Mintha a sokadik kört tettem volna meg benne, szinte szédülve és egy dobbanásnyira a pániktól. Egyáltalán kifelé vagy befelé tartottam?

Szerencsére más nem látta esetlenségemet, ami kész csoda, hisz a forgás végén, mintha egy fogadásra csöppentem volna. Egy igen impozáns előtér, benne sok igen jól öltözött emberrel, pohárkoccanások és sajtos pogácsák mindenhol. Nem az a nagyvárosi csiri-csáré, inkább egy fiatalos vidéki színház hangulata, bérletesek vagy épp falubusszal érkező közönséggel. Előbbieket magabiztosságukról és hozzáértésükről, utóbbiakat csoportos vonulásukról lehet felismerni, élükön a jegytömb alfa vezérével. Én pedig, mint természettudós, dokumentarista, próbálok eggyé válni a környezettel.

Már mikor azt hittem sikerült tökéletesen beolvadnom, Niké perdült be az ajtón. Nagyon úgy tűnt, hogy Ő sem volt annyira biztos abban hova cseppent, de amint kiszúrt, elmosolyogta magát, odajött és belém karolt. Ha volt helyszín ahová igazán illet, akkor ez volt. Mint aki a 20-as évek Amerikáját hozta volna a sok öltönyös közé, pusztán csak jelenlétével. A világok itt hibáznak leginkább, hisz nem lehet, hogy csak nekem ilyen feltűnő, ragyogó ékszere az estének.

Csodálkozásomból jelző csengő zökkentett ki. A nézőtér nagy dupla ajtaját kinyitották, felette piros lámpa forgása jelezte az irányt. A tömeg lassan megindult, sokan kíváncsiskodva tekintettek a másik válla fölött, mintha már játszottak volna a színpadon, pedig függöny takarta a teret. Úgy tűnik nem a darab kezdésére érkeztünk, csupán a szünetre. Igaz ezt akár a büfé hangulatból is sejthettem volna.

Nehezen indultam meg. A lámpa hipnotikus forgása szinte magával húzott és már azt sem tudtam megmondani, valóban piros-e vagy már inkább kék. Niké elővett a táskájából két félbetépett jegyet és megkerestük a helyünket. Amíg a színpad fényei ki nem aludtak teljesen, még megpróbáltam forgolódva rájönni, hogy ki vagy mi miatt lehetünk itt. Kevés sikerrel. Amint a terem elsötétült és a vörös függönyre irányultak a fények én már tudtam, hogy akit látnom kellene, nem a nézők soraiban, hanem a színpadon lesz hamarosan. Valahol zene csendül, a posztó széttárul, a közönség tapsol és a forgóajtó kőrhintává alakulva szédít tovább.

 

 

 

 

 

 

Hotel

 

            Akkor láttam Őt először kalap nélkül. Egy város, amolyan kellemesen zajos utcájában szálltam meg éjszakára. Persze ki tudja, hogy hol és éppen melyik időben. Szűk utca lehetett, mert a túloldali szobák ablakain keresztül, jól kivehető egy későesti tévéparódia állközönségének zaja. A fényei fekete-fehérek, nézője időskorának nyugalmával hortyog rajta, szerencsére szomszédjai nincsenek. Szerencsés szomszédok.

Niké az ablakban ült. Mezítlába olyan dalra járt, ami csak neki szól, meglehet az utcazajból gyúrta össze. Lent háborgott a nép, de akár egy esküvő is lehetett. Nem az én nyelvemen szólt és ez talán egy olyan kor, ahol a háború és az esküvő kéz a kézben jár. Egyik nap karolva táncolnak az asztalon, a következőben pedig alatta megbújva várják a robbanások végét.

Hogy lehet így?! Csak így lehet?

És Ő csak ül ott a sokszor újramázolt fehér párkányon, kezében akár egy poharat is képzelhetnék. De a poharak Nálam voltak, ám a szépséges látványba révedés nem segítette szorításom így millió darabra tört. A szilánkok, mint apró szemű jégeső borították a fapadlót. A lány, végtelen szemeivel, mégis olyan nyugalommal néz vissza tincsei között, mint a vihar előtti elköszönés. Sietős, de tudja hova tart.

Egy pillanat az egész. Elég ahhoz, hogy megmaradjon. De miután becsukódik a szeme, az idő szédületes lendületet vesz. A szomszéd házról a vakolat hol lepereg, hol új színt kap, virágok, színes zsalugáterek váltogatják egymást, a hol eltünő, hol felbukkanó nap fényében. Évek, évszakok röppenek! Harcba hívó zászlót vált csokoládés plakát, neonfényt cserél Coca Cola-s reklám. Hol oda, hol vissza.

Most újra este van, egy másik korban, ki sem nyitja szemét, csak amikor már előttem áll, talpa alatt homok, kalapja a kezében és csak annyit mond – Pihenj, ebbe most nincs mit gondolnod. Holnap reggel érted jövök. Én pedig elhiszem. Elhiszem, hogy ami nekem csak pár lépés volt a szobában, neki hosszú hónapok, talán évek, hogy ami egy pillanat megemlékezés, eltérés a szabályoktól, az sorsok hada. És elhiszem, hogy hiába pörgött mögöttünk az idő akár egy évszázadot, megéri pihenten várni a holnapot. 

 

 

 

 

 

 

 

Mediterrán

 

Másnap reggel kézen fogott és ahol még előző este ablakfüggöny libbent három emelet magasságban, annak túloldalán vakító napfény fogadott, egy só illatú, zsibongó utcában.

Egy teraszra léptünk ki. Egy olyan kávézóé volt, ami két út egymásra találását használta ki. Ha csata dúlna a két terület között, bizonyára ez a hely lenne a tökéletes a fegyverszünet alatti capuccinóra. Az asztalok és székek tökéletesen alkalmatlanok voltak a macskakövekre és ezen a leterített szőnyegek sem segítettek sokat. Valaki nagyon szerethette a kilötykölt kávé illatát.

Még mindig fogta a kezem, meg-megesett, hogy elfelejti elengedni, én meg nem ellenkezem. Ha tegnap feketén, most fehérben, szellős kalappal, piros hosszú szalaggal. Néha azon kapom magam, hogy azt követem, nem a lányt. Elterel. A gránitkockás út már sétáló és meglepően sok család sétál kirakatokat, könyvárusokat nézve. Ekkor veszem észre, hogy piac van. A tömegből és a korai napszakból ítélve hétvége, ami azt jelenti, hogy talán ez az utolsó napunk.

Még nem szólt semmi csak mosolyog, nézelődik, én pedig próbálom kideríteni, hol lehetünk, mi közünk van ide. Valahol közel a víz, de nem látszódik, bal oldalt dombok, a jobbon pedig épp akkora kőfal, hogy ne lássam, mi van a túloldalán. Talán épp a tenger. Idill és úgy is érezzük magunkat egész addig, amíg el nem haladunk egy hangos bisztró előtt. Egy asztaláról recsegős, százévesnek tűnő rádióból szól közúti jelentés és mellette egy igencsak ismerős elegáns öregúr olvas újságot. Láttam már őt, emlékszem arra a redős, minden tudással átitatott tekintetre, a szürke zakóra, félhold szemüvegre, de még az asztalon pihenő kalapra is! Ráismerni viszont már nem tudok. Mintha Ő maga nem engedné, hogy rájöjjek. Niké is érezte, megrántotta a kezemet és sietni kezdett, komor arccal.

Te is láttad ugye? Ki volt ez? – kérdeztem, miközben majd felbuktam a sietségben vissza-vissza pillantva.

Tudnom kellene… Talán Neked is. Gyere! Vissza kell érnünk! Gyere… Vissza…

Végképp összezavarodtam. Nem tudtam hol vagyunk és miért pont itt. Mit kellene látnom vagy éreznem és azt sem, mire vezethetném vissza. Ez már a sokadik állomás és egyiket sem sikerült igazán értelmeznem. És kik a visszatérő alakok? Ha velük találkozhatom, akkor magammal miért nem? Túlságosan kusza és gyönyörű Vergeliusom is eltűnik hamarosan.

Az üldöző nélküli szökésünk egy kapualjban ér véget, megint azok a szemek, az a tekintet és egy dobbanásnyi ölelés. Benyit, majd újabb éles fénysugár és én már megint nem tudom, hol vagyok.

 

 

Ébredés III.

 

            Gyorsan eltűnt ez a hét. A kavargó, villanásból villanásba tűnő álomképekre nem kaptam választ, bár ahogy haladtunk, hol előre, hol hátra, egyre jobban úgy éreztem, hogy valóságos. Niké olyan képeken vezetett át, amik akár meg is történhetnek a közeljövőben és én láthatom, hogy lesz még boldogság és küzdelem bőven, amiért érdemes felkelni.

De a misztikus hét, nem hét napból állt. Három hónapon át feküdtem öntudatlanul a kórházban, a balesetem után. Ezután újabb hosszú gyógykezeléses napok következtek, mire lassan elkezdtem emlékezni. Sokáig csak villanásokként tűntek fel, mint valami lenyomatai az emlékeknek. Lassan jöttek, kuszán, időtlenül egy ottfelejtett komolyzenei rádió zenéjére: Niké, ahogy mesél majd a semmiből útra kergetőző két játékos labrador, a robaj, az üvegtörés... Ahogy a fehér üléshuzat és kalapjának piros szalagja egymást zavarva röpül az ablakon át, majd lámpák, kéken, pirosan forgók. Hallom a tömeg zaját, fél oldalvást egy megállított buszból kíváncsi tekintetek, majd a fejem felett elsuhanó arcok között egy kalapos öregúré. Az utolsó zajok jelentések egy öreg adóvevőből és egy erős fehér fény a szememben.

Azt mondták az autóból alig maradt valami. Mi mégis éltünk. A lány minden héten bejárt és mesélt. Mesélt arról merre járt, mesélt a gyerekkoráról, szüleiről, a színházról, Olaszországról és mindenről. Mindenről, hátha segít, hátha hallom.

Sok idő telt el mire ténylegesen megérkeztem Vászolyba. És roppant hálásnak éreztem magam, hogy a saját lábamon. A falu egy emberként próbált segíteni, de én nagyon sokáig csak az álomképeket kerestem. Vissza akartam menni oda, ami még be sem következhetett, kerestem valamit, ami még talán nem is létezik. És mégis igen.

Majd idővel, amikor már kezdtem elhinni, hogy nem látok több csodát és a jövő is csak egy kártyajáték, újra ősz lett és jöttek a zivatarok is. Ez egy másik történet, de emlékszem, hogy az egyik ilyen bizonytalan zápor sürgetett épp a buszra, amikor megállóban egy kalapos lány mosolygott együttérzően rám.