Kun Árpád:Bújócska
regényrészlet
Megvolt még otthon az óbudai lakásunk, amit kiadtunk. A Kiscelli Múzeum parkerdejében feküdt, gondozatlan, vadregényes környéken. Körbefutó, mediterrán erkélyéről, a lombkoronák fölött pazar kilátás nyílt, amit még az óbudai lakótelep betonkockái és a közeli hőközpont három gyárkéménye se rontottak el. Mindig találtunk bérlőt, de hosszú távon semelyik se vált be. Az egyiket a nyári hangyainvázió kergette el, amely sötét pontok nyüzsgésévé változtatta a frissen átépített fürdőszobát, míg a másik, futva élete értelme után, tovább költözött, hogy Böjte atya dévai árvaházába önkéntesnek álljon, a harmadikról, aki az országos bankfelügyelet igazgatója volt, és mindig pökhendi hangnemben érintkezett velünk, a fordítottja derült ki: hogy inkább gengszter, és az előzetes letartóztatása okán volt kénytelen távozni tőlünk, a negyedikek nálunk váltak el és szétrepültek. A csomagjaink felbukkanására vártunk a ferihegyi szalagnál, amikor a visszakapcsolás után azonnal megszólalt a mobilom. Az aktuális bérlő hívott fel, akivel már majdnem egy éve elviseltük egymást. Kötelezően kedélyes hangnem uralkodott közöttünk. Előszeretettel panaszkodott. Magas rezsire, fűtésre, a társasházi szomszédokra, a parkerdei hajléktalantáborra. A lakbért mindig késve fizette és kevesebbet, mert minden hónapban talált levonni valót a kiégett villanykörte, a csapszerelés, a WC-tartályban kicserélt szifon ürügyén annak ellenére, hogy a szerződés szerint az ilyen kiadások őt terhelték volna, de nem volt kapacitásunk, hogy ezen vitatkozzunk vele a távolból, és ő láthatólag erre játszott.
Ujjongott, hogy ilyen szerencsésen Budapesten ért. Halaszthatatlan dolga volt velem a villanyszámlát illetően, amelyet, mint említette, mindig sokallt (bár nekem nem rémlett, hogy ez a tétel is fenn lett volna a panaszlistáján). A napokban értesítést kapott róla, hogy teljes joggal. Minden alkalommal jócskán túlfizetett, ami a több hónap alatt tetemes összegre rúgott. Járt benn az elektromos műveknél, ahol nem adták ki neki a pénzét, mivel az áram a mi nevünkön maradt, tekintve, hogy a bérlés kezdetén nem volt hajlandó átírni az ő nevére, mondván, hogy mi vagyunk a lakástulajdonosok.
Amíg Bori és a gyerekek a reptérről egyenesen a klinikák egyik laboratóriumába hajtottak taxival, ahol előzőleg Matyi időpontot egyeztetett nekik a vérvételre, én megvártam a reptéren a bérlőnket, aki kocsival érkezett. Szívességből elvitte velem a csomagjainkat arra a Dohány utcai, lepukkadt szállásra, amelyet a budapesti hétvégére kivettünk. Egész úton zavart volt és idegesen nevetgélt, amit annak tudtam be, hogy rettenetesen izgul, nehogy elkéssünk az elektromos műveknél. A pánikszerű lepakolás után kilőttünk, és éppen elkaptuk a rövidített szombati nyitvatartás utolsó perceit. Egy pillanatra volt csak fennakadás, amikor az ügyintéző közölte, hogy a legújabb szabályozás szerint az útlevél önmagában már kevés, szíveskedjek bemutatni a lakcímkártyámat is. Norvégiában semmiféle azonosító papírom se volt, digitális aláírással igazoltam magam, ha hivatalos ügyet intéztem a neten, a Rimi 1000 postapultjánál meg a fényképes bankkártyával, ha csomagom érkezett. Ezért a lakcímkártyát fölösleges packázásnak éreztem, de elszámoltam magamban tízig, és belenéztem abba a nejlontáskába, amelybe Bori még a reptéren különválogatta a családi bőr mappából a magyar papírjaimat, és azonnal megtaláltam. Az a heti utolsó ügyfélként villogott a sorszámom a pénztár kijelzőjén, ahol kifizettek, és távozásom után rögtön bezárták mögöttem hétfőig az intézmény ajtaját. A bérlőnek mindjárt ott a járdán kezébe nyomtam a bankjegyeket. Ő nem akarta elvenni az egész köteget, ami néhány havi magyar keresetnek felelt meg, hanem felajánlotta a harmadát. Gyanút foghattam volna a tőle merőben idegen, tékozlóan nagyvonalú gesztuson, ehelyett meglepődtem, naivan megjegyeztem, ez a pénz őt illeti. Amire a homlokára csapott, hogy „ja, tényleg”. Ha nem, nem, tovább nem erősködött. Utoljára megkérdezte, ne vigyen-e el valameddig, de mondtam, hogy innen inkább metróra szállok.
Másnap a temetésen Borin egy áttört csipkés, fekete selyemruha volt, amelyet még sose láttam rajta.
Amióta megkaptuk a hírt Vera haláláról, Bori gyászolt. Általában felhős volt a tekintete, a legváratlanabb helyzetekben elsírta magát, és sokat kellett vigasztalni egész nap, de leginkább fektetés után, amikor korábban ilyen alkalommal a gyerekek aznapi viselkedését kielemeztük. Ezek a kielemzések gyakran végződtek szeretkezéssel, az utóbbi napok vigasztalásai viszont kivétel nélkül. Ezek a mostani szeretkezések valami új, másfajta szenvedéllyel lobogtak. Mintha egy láng más színt kapott volna attól, hogy másfajta anyagot égetett és emésztett el. Pedig nehezítő körülménynek ott volt Bori nagyra nőtt hasa, de ez apró, gyakorlati részlet volt, és a lobogó szenvedély szempontjából nem számított. Ahogy nem számított a temetésen se, ugyanolyan izgatónak láttam az alakját az áttört csipkés, fekete selyemruhában. De állva az oltár mellett, Vera kinagyított, gyászkeretes fényképe alatt bűntudatot éreztem, amelyet nem csillapított, mint máskor, a szeretkezéseink után az élők szokásos mentegetőzése arról, hogy a halott, akit boldog lényként kell elképzelni, ha lát, örül az örömünknek, nem várja el, hogy szenvedjünk miatta, és tudván tudja, hogy a búcsú emésztő fájdalma mellett létjoga van a felcsapó vágynak is. Most egyedül az a gondolat gyötört, hogy miféle perverz ösztönlény vagyok, akiben a sógornője halála nem hűti le a felesége teste utáni kívánást, sőt inkább felerősíti? Ha az eszemmel tudtam is, hogy erotika és halál összeillenek, a merevedést akkor sem tartottam helyénvalónak egy családi temetésen.
Tudtam, hogy ilyenkor egy számtanpéldát kell elvégezni fejben, aminek hatására a vér a nem kívánatos helyről az agyba áramlik. Nekikezdtem kiszámolni találomra, hogy a 18 hányszor van meg a 39465-ben. Fordítva indultam és saccra megszoroztam a 18-at 2000-rel. Már kijött a szorzás eredménye, a 36000, a fennmaradó 3465-nek álltam neki, és jócskán le is lohadtam, mégse lettem elégedettebb. Helyette iszonyú pánik tört rám. Egy tudat alatt motozó gondolat érett be hirtelen, és a felszínre bukkant. Úristen, azzal a pénzzel, amit tegnap a bérlőnek a markába nyomtam, valami nincsen rendben. Nagyon bűzlik. Ekkora túlfizetést ilyen rövid idő alatt még akkor sem lehet produkálni, ha az ember az előző hónapban duplán vagy triplán fizetett. Miért nem kértem el a számláit, hogy lássam? Hogy lehettem ekkora barom?
Az erotika elmúlt. Egyetlen vágyam maradt. Hogy elővegyem a mobilt és felhívjam a bérlőt. De még csak ott tartottunk, hogy elindultunk az urna és a lelkész után, a szűkebb család, hogy az oltár lépcsőiről tovább menjünk lefelé a felnyitott csapóajtón át a templom kriptájába. Bori belém karolt, potyogtak a könnyei, Valinak, aki a nyakába csimpaszkodott, szintén, ahogy Erzsi meg az én karomon zokogott. Misi roppant komoly arccal, mélyen átérezve a pillanat jelentőségét, lépkedett előttünk, követve az unokahúgait és -bátyjait, Vera és Matyi kamasz vagy már felnőtt gyerekeit. Miközben mi vonultunk, mindenki más mozdulatlanul állt a padok között, még a karzat is zsúfolásig volt emberekkel. Az egész gyülekezet Vera legkedvesebb énekét énekelte:
|
|
Még alig kezdett oszlani a tömeg odakint, amelynek egyik része beállt a sorba, hogy kondoleáljon a hozzátartozóknál, amikor félrehúzódtam az árkádok alá.
A bérlő száma, amit annyiszor hívtam korábban, nem csörgött ki. A téves hívás sípolása után a gépi hang azt mondta be: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.”
Szűkös volt az idő a repülő indulásáig, de mivel Matyi a minibuszukkal kivitte Borit, a gyerekeket és a csomagokat a reptérre, taxit rendeltem a templom elé és felvitettem magam a lakásunkhoz.
A kapucsengőre senki sem válaszolt. Benyomtam a kódot és a nyitott gangon, melynek egyik oldalát megsárgult falombok szegélyezték, a lakásunk ajtajához mentem. Csengettem itt is. Miután nem volt reakció, a tartalékkulccsal ajtót nyitottam és bementem.
A lakásunkban csak az az ebédlőasztal állt a hozzá tartozó hat székkel, amelyeket a bérlő az engedélyünkkel lehozott a padlásról a bútoraink közül, de az ő bútorai és minden más holmija el voltak tűnve. Üres és kihalt volt a lakás. Visszhangot vert a léptem, ahogy körbejártam benne.
Nem sokkal azután, hogy az utolsó gipszlámpa is a helyére került és több év után végleg elkészültünk az átépítéssel, kiköltöztünk Norvégiába. A belsőépítészünk segítségével, aki a Makovecz Imre-féle organikus építészet talaján állva, a „zikkuratstílus” megalkotójaként lenyűgözött minket a megoldásaival, egy „három gyerekes”, zöldövezeti, tökéletes otthont álmodtunk meg, de a megvalósulás után nem laktuk be az álmunkat – Bori örök bánatára. Én cseppet se bántam, de ilyen szempontból nem számítottam. Nem ragaszkodtam tárgyakhoz, nem kötődtem helyekhez és nem sírtam vissza őket, ennek megfelelően végtelen számban tudtam tovább álmodni az otthonaimat. Most mégis elszorult a szívem a lecsupaszított falak között. Szembesültem mindazzal az elhasználódással, amivel az utóbbi évek bérlőinváziója járt. A fehérre meszelt falak szürkére piszkolódtak, foltok, szöglyukak és képhelynyomok maradtak rajtuk, a fáklyaalakú gipszlámpa széle kicsorbult, a nemes fából megépített konyhaszekrény egyik ajtaja csálén állt, a berakása itt-ott kihullt, amivel a babilóniai téglaépítészet mintáit kiadó ritmusa megtört, egyes járólapok a fürdőszobában meglazultak és billegtek, egyedi színük miatt hiába rendeltük meg őket egyenesen Szicíliából, és hiába tűzött be rájuk a napsugár egy bizonyos fokban a tavaszi és téli napfordulók idején, már régen nem nekünk szimbolizálta az örök körforgást, hanem a változó külalakot öltő bérlőknek, akik közül az utolsó éppen angolosan távozott.
A lakásfelújításkor áthúzták a vezetékeket, a kiöregedett villanyórákat pedig, amelyből az egyik a nappali, a másik az éjszakai áramot mérte, újakra cserélték. A szerelő felajánlotta, hogy beköt egy extra műszert, amely fogja a jelzést, amikor a nappali áram átvált éjszakaira és amely egyből átállítja rá a lakás elektromos rendszerét, amivel, állította, felezni lehet a villanyszámlát, tekintve, hogy az éjszakai áram jóval olcsóbb és a nevével ellentétben a nap bármely órájában megérkezhetett. Be lett építve a műszer, melynek takarékosságát nem volt mihez mérnünk, viszont az átállítás nagy kattanással és egy pillanatig tartó áramkimaradással járt, mialatt nagyot pislantottak a felkapcsolt lámpák és a tévé, kihagyott a rádió és magnó hangja, elsötétedett a számítógép, amely akkoriban nem ment még biztonsági akkumulátorral, és az el nem mentett adatok elszálltak belőle.
A lakásbejárásom végén megálltam a villanyszekrény előtt az előszobában. A két mérőóra alatt hevertek a számlák, azonnal megtaláltam az utolsót az óraállásokkal. Összenéztem az ottani két számsort az órákon levőkkel. Az adatok megegyeztek, de azt, ami a papíron éjszakaiként szerepelt, a nappali óra mutatta, a nappalit pedig az éjszakai.
A becsekkolásnál olyan hosszú volt a sor az Oslóba tartó gépre, hogy Boriék még mindig várakoztak, amikor a reptérre kiértem. A villanyszámláról kitérő választ adtam, nem akartam belekezdeni egy másik gondba. Hagytam Borit, izguljon egyelőre azon, hogy beveszik-e a csomagjainkat, amelyek túlsúlyosak voltak a Budapesten vásárolt könyvektől, a magyar boroktól és élelmiszerektől. A pulthoz érve átpakoltunk a nehezebb bőröndökből a könnyebbekbe, hogy eloszoljon a túlsúly. A fennmaradó néhány plusz kiló fölött szemet hunytak. Viszont megkérdezték Borit, hányadik hónapban van, majd a válasz után arra kérték, szíveskedjen bemutatni az orvosi igazolást, hogy nem veszélyeztetett terhes. Amire mi azt kértük, hogy tekintsenek el az igazolástól és nagyot nyelve becsületszavunkat adtuk, hogy nem veszélyeztett. Rázták a fejüket, hogy ez sajnos nem elég, mi könyörögni kezdtünk, alkudozni próbáltunk, ők hajthatatlanok maradtak. Végül ki kellett állnunk a sorból, hogy ne tartsuk fel a mögöttünk türelmesen várakozó norvégokat.
Matyi éppen beparkolt az udvarukra, amikor utolértük telefonon. Azonnal megfordult és jött vissza a reptérre. Az orvosi táskájával együtt érkezett és ott helyben, a check-in pulton megírta az igazolást. Külön busszal vittek ki minket a géphez, de még elértük.