Légcsavar

Szép nyári délután van, vasárnap. Kényelmes fotelben félárnyékban üldögélek a teraszon, kevergetem a tejeskávémat, közben figyelem a fáradhatatlanul dolgozó méheket a vadszőlő virágain. Zümmögnek, döngicsélnek, nem állnak meg egy pillanatra sem. Olyan szorgalmasak, hogy szinte elszégyellem magam ültömben. Közben távoli mély, búgó hang vegyül a rovarok munkazajába, zümmögő ez is, légcsavaros. Nem tudom, hogy honnan jön és merre tart a repülőgép, már a hangja is félelmetes, nem szeretem. Megnézhetném a radaron, de nem nyúlok a telefonom felé, összehúzott szemmel az eget kémlelem. Ölemben nagyapám emlékiratai pihennek, negyvenöt oldalnyi lefűzött, vegytiszta történelem feketén – fehéren, írógéppel írva. Nehezen emésztem a múltat, mégis átrágom magam rajta újra és újra, még akkor is, ha közvetlen közelről láttatja velem a háborút. Lassan olvasom a sorait, sokadszorra, mióta rábukkantam a nyomára a Hadtörténeti Múzeum nyilvántartásában a katonahősök között. Beírtam a nevét a keresőbe, kicsit teketóriáztam, aztán leütöttem az entert. Nem tudom mitől féltem jobban, attól -e, hogy rátalálok, vagy attól, ha nem. Aztán a pillanat tört része alatt egyszerűen ott volt. Hivatalosan bámult rám a múlt, s én visszafojtott lélegzettel néztem vissza a rám meredő betűkre, az ő vezetékneve az enyém is, látom az adatait, itt-ott hibákkal, de igen, ő az.

Kíváncsi lennék, hogy ha még élne, érdekelné -e miféle gép ez itt fölöttünk? Akarná -e tudni mi zajlik ott, ahova ez a repülőgép tart? Mit rejt a belsejében, honnan hová viszi sejthető rakományát? Akarná -e e tudni, vagy inkább elfordítaná a fejét és támlás székén ülve nézne ki az utcafrontra, mint ahogy régen is tette a fiókos asztal mellől, ahonnan nem lehetett látni mást, mint a kapaszkodó bordó rózsák sűrű szövésű ágait, no meg az utca végén lakó állatorvos Trabant kombijának kipufogójából áradó füstöt. Nagyon ritkán beszélt nekem a háborúról, amiben részt vett, hiszen gyerek voltam, egy szőke, copfos kékszemű kislány, az első unoka. Néha került csak szóba a határvadász zászlóalj, és az is olyan módon, mintha csupán egy vidám mesét mesélne. Egy történetet, aminek ő az egyik hőse, amit rajta kívül nem sokan ismernek, és talán már el sem hiszi senki mit látott, mi minden történt vele azokban az években. Aki akkor nem járt ott Kárpátalján és azon túl, annak pusztán legenda az ő múltbéli valósága. Én nagyon sokáig csak együtt éltem a látható ténnyel, hogy hadirokkant. Beleszülettem a helyzetbe, így teljesen természetes volt, hogy nagyapámnak egy lába van, a másik nem igazi, emiatt furcsán bicegve jár, a térde mindig nyújtva. Tudtam, hogy felnőtt fejjel újra megtanult műlábbal biciklizni és írni a bal kezével, mert az maradt épen. Most is féltve őrzöm a szálkás betűkkel, újjászületett kézírással megírt névnapi képeslapokat, mert valódi kincsek azok. A múltam kis darabkái, gyerekkorom szilánkjai, melyek most is képesek a lelkemet karcolni.

Aknaszilánkok. 1944. május 16 -án délután 16 órakor elvették suszter nagyapám addigi életét, majd ugyanabban a pillanatban kezdetét vette egy másik, egy új. Pedig mindössze 24 éves volt, és már megjárta a poklok poklát, de ezt gyerek fejjel sosem gondoltam végig. Nekem csak a nagyapám volt, aki szerette a vörösbort, talán túlságosan is, és mindig több pénzt adott fagyira, ám az aprót sosem kérte vissza. Aki szerette a hasát, de kizárólag a kedvére való ételt főzhette neki nagyanyám. Akivel ebéd után a konyhaasztal mellett ülve szabályos kenyérkockákat vagdostunk a poros udvaron kapirgáló tyúkoknak uzsonnára, és míg a kis füles zöld vödör tele nem lett, addig nagyokat hallgattunk. Utálta a felfordulást, ezért nagyanyám mindig akkor mosta a heti szennyest, amikor ő a cipőgyárban portaszolgálatra biciklizett. Ne is lássa a rendetlenséget, a centrifugát a falusi konyha közepén. Gyorsan teregettünk az udvaron. Én a ruhacsipeszeket adogattam kis fonott kosárból, a fehér ruhák vidáman lobogtak a szélben, ma is ez jut eszembe, ha kiviszem a frissen mosottat a kötélre. Ahányszor felemelem a fejem és hunyorogva, nyújtózva csiptetek meg egy ruhát, ugyanazokat a felhőket látom, mint akkor, az őrségi kék égen, minden mozdulatomban benne vannak azok a nyarak. Siettünk, s mire lejárt a szolgálat és nagyapám hazaért, addigra eltűnt a centrifuga, csak a napon száradt ruhák jellegzetes, finom illata szállt a szoba levegőjében.

Rettenetesen sajnálom, hogy később sem ismertem meg jobban, hogy hagytam kérdések nélkül eltelni a szünidei heteket, amiket ott töltöttem kamaszkori lázadásban Bon Jovit hallgatva. Nem voltam ott akkor sem, amikor a rózsával futatott tornácos házból kényszerűségből kiköltöztek és a teherautó platóján magukkal vitték az én emlékeimet is. Már tudom, hogy megbocsáthatatlan kérdések nélkül élni, mégis feloldozom magam. Lehet, hogy ennek így kellett lennie, ez a mi történetünk. A háborúban átélt szörnyűségekkel ébren is viaskodó öregember helyett egy vörösbortól karcosan nevető nagyapát kaptam, aki a térdére ültetett, hogy én is kilássak az utcára, sosem hagyta, hogy sírjak, hogy éhes vagy szomorú legyek. Adjatok enni annak a gyereknek! – mondta, és az emlékiratait olvasva belém mar a nélkülözés, a hideg, a fájdalom, minden, amin keresztülment, amiről oly nagyon keveset mesélt, és amit csak felnőtt fejjel tudtam és értettem meg.

Közben elhalkult a légcsavaros zaja, messze van már, nagyon messze. Sokkal messzebb repül, mint az én emlékeim, melyek nem fakulnak, frissen mosott fehér ruhaként lebegnek előttem, és én mosolyogva ölelem magamhoz mind a negyvenöt oldalt, a határvadászt, a nagyapámat.