Mamutfenyő – 40 évvel később

   Az utolsó vonattal érkeztem a városba. Kedd este, tizenegy órakor. Kihalt volt a váróterem. Az egyik kassza plexiablaka mögött a pénztárosnő a napi bevételt számolta. Zöld térdszoknya és kendő, sárga ing. Csak az íróasztal olvasólámpája világított fehér, puha fénnyel. Fáradt volt, nagyot nyújtózott, hosszan ásított. Aztán a szája elé kapta a kezét, mintha szégyellné magát. Pedig nem láthatta, hogy figyelem. Még sokáig néztem volna, szép volt, így fáradtan valahogy különösen szép abban a félhomályban. De tovább bámulni már illetlenség lett volna. Az egyik sötét sarokban, ragacsos padon hajléktalan férfi aludt, nekidőlve egy kávéautomatának. Lábait összekulcsolta, karjait összefonta maga előtt, vizelet- és borszagú sárga kabátja több számmal nagyobb, abban élt, mintegy magán hordott sátorként viselte. Fejét lehajtotta, álla a szegycsontba fúródott. A kapucni és a felhajtott gallér mögül - a horkolás ritmusára - leheletpára tört elő. A gurulós bőrönd zajára felébredt, hozzám lépett, emberbűze felkavarta a gyomromat. Cigarettát és aprót kért. Csak egy ötvenest, mondta, annyi kell a vonatjegyhez. Két szál cigim maradt a dobozban, nekiadtam, egy marék tízest, húszast is. Bizonytalan járással elindult. Én utána.

  Az állomással szemben régi polgári ház állt, most kocsmaként működött. A bejárat fölött hiányos, kék neonfelirat világított: KISG ZÖS. Az ajtó nehezen nyílt, vállal is rásegítettem. A hajléktalan már a söntésnél ivott. A pultos a „Dohányozni tilos!” tábla alatt gyújtott rá, cinkosan rám kacsintott. Ezt felhívásnak vettem, új paklit bontottam, megkínáltam a hajléktalant is. Pár perc volt zárásig, csak egy pohár sört kértem. Taxival mentem a szállodáig, a sofőr nem beszélt a rövid út alatt, hálás voltam ezért. Segített kivenni a bőröndöt a csomagtartóból, el is húzta a recepcióig. Nehezen követtem, a térdeim lüktetve fájtak, a rózsafa botra támaszkodva csak lassan botorkáltam. Kivettem a szobát, kipakoltam a ruháimat, lezuhanyoztam, és bedőltem az ágyba. Mély álomba zuhantam.

  A sziréna visítása egyre erősödött, sajgott a fülem, mintha kést döftek volna a dobhártyámba. Az IFA mentőautó dülöngélve, csikorgó fékekkel fordult be az utcába. Elviselhetetlenné erősödött a sziréna hangja, a mentő imbolygó alakja a távolban vibrált, az őrjítő hang egyre közeledett, betöltötte a teret, csak a hang közeledett, a mentő megmerevedett, a hang mindent elfoglalt, belülről feszítette a koponyámat. Hirtelen megszűnt, halálos csend, majd végtelen sípolás. Verejtékben úszva ébredtem, testem lenyomata a lepedőn.

  A szálloda kávézójában dupla eszpresszót rendeltem, kiültem a hűvös teraszra, a székeken plédek, betakaróztam. A kerthelyiség fölé kihúzott esővédő alól néztem, ahogy ébredezik a város. Elszívtam két cigit, de nem nyugodtam, a füst látványa nem segített, a nikotin nem simította ki idegszálaimat, az álom velem maradt. Hatvan éve velem van. Kijelentkeztem, a bőröndömet a recepción hagytam.

   A munkába, iskolába sietők csodálkozva nézték az ég alját, felfelé mutogattak. Mindenki megállt egy pillanatra, és ki a szemével, ki a telefonjával fotózta a látványt. Ilyen szín még nem fogadta őket januári reggelen. A halványlila derengés körbefogta a várost, hófehér bárányfelhőbordák tartották az égboltot. A kupola mintha lassan ereszkedett volna. Apokaliptikus hangulat uralta a reggelt. Az anyák egy kicsit hosszabban ölelték magukhoz gyermekeiket búcsúzáskor, a szerelmes fiatalok reszketve bújtak össze, a macskák felborzolták hátszőrüket, a kutyák szűköltek. A napsugarak póklábakként törtek elő a dombok mögül, és pillantok alatt szétzúzták a lila káprázatot. Tökéletes világoskék terült szét a mennybolton, éteri nyugalmat hozott, az emberek folytatták a hétköznapot.

  Nem törődtem az égi jelenséggel, csak kerülgettem a szoborrá meredt bámészkodókat. Ráértem, gimnáziumi osztálytársam temetése csak órák múlva lesz. Helyi járatra ültem, a régi iskolámnál leszálltam. Még korán volt, a gyerekek csak alig szállingóztak. A szürke betonépület kivilágított tantermeiben a takarítónők sziluettjei mozogtak. Fehér kiskutyákat sétáltattak mindenfelé. Mind egyforma. Mindenkinek ugyanolyan fehér kutyája volt. Ugyanaz a póráz, az a kihúzható fajta, csak a színük különbözött, rózsaszín, piros, ritkán fekete. A kiskutyákon kiskabát. Elegáns, arisztokratikus afgán agár jelent meg, gazdája szolgaként követte. A termetes fekete kutya magasra tartotta impozáns fejét, lenézően nézett körbe. A westie-k őrülten ugatták, az agár rájuk sem hederített. 

  A mamutfenyő mint lekerekített sötétzöld süvegcukor magasodott a házak között. Akaratlanul indultam vissza hozzá. A játszótér gumilapokkal lerakva, a narancssárga műanyag hinta alól hiányzott a gyereklábak vájta gödör. A sárga csúszda is műanyag, ezen már nem látszott a több ezer csúszás nyoma. A hirdetőtábla rozsdás roncsa megrogyott, térdre ereszkedett, tíz évvel ezelőtti jazzkoncertre hívott. A lépcsősor alján még ott volt a garázs is, elhagyottan, zöld kapuja szálkásra szikkadt, arasznyi darabok rohadtak ki a lécekből. Üres polcok a fal mellett, a szerelőakna sötét gödrébe repedezett lépcső vezetett, az utolsó fokot elnyelte a fekete árok. A garázs előtt fehér Dacia állt, kerekei leeresztve, az ajtókon rúgásnyomok, horpadások, a hátsó lökhárító a földön. Ott voltam megint a fánál.

  A mamutfenyő óriássá terebélyesedett az évtizedek alatt, törzsét fél tucatnyi ember érte volna csak át. A legalsó ágai kétemeletnyi magasságban futottak körül, alulról nézve szabályos kört alkottak, mint egy kúp alaplapja. Az út és a járda közti füves sávot teljesen kitöltötte a fenyő talpa. Gyökerei felpúpozták a járdát. A hullámok gerince felrepedezett, az óriás indulni készült. A házsorok, a kerítések börtönbe zárták. Az utca fölött már kezdődött a hegy, a szőlők, a gyümölcsösök. Az almafák közé vágyott, ki ebből az utcából. Itt hagyni mindent, a várost, az embereket, az autókat, ezt a szomorú helyet. Én sem jövök többé, búcsúzni jöttem, végleg. A fától, a várostól, az utcától. Végigsimítottam a fenyő törzsét. Még egyszer felnéztem, a szürkésbarna ágak között egy kis darabot láttam csak az égből. Behunytam a szemem, a világoskék kép közepén egy arcot láttam, a gyönyörű arcát. Azt hittem, már elfelejtettem, hogy már soha sem látom újra. A rakoncátlan tincs most is az orrát csiklandozta, örömkönnyektől csillogó szemei rám nevettek. Örült, hogy még egyszer eljöttem hozzá, hogy újra itt vagyok. Tudtuk, hogy hamarosan találkozunk, és örökké együtt maradunk. A képet a szívembe zártam, angyali, szerelmes mosolyát. Most már elengedhettem, elengedtem. Őt is, a fájdalmat is.

  Elindultam lefelé a lépcsőn, a térdeim nem fájtak, lelkem nem fájt, többet nem gyászolt. Fiatal, tizennégy év körüli, vékony szőke lány futott el mellettem. Kipirult arcú fiú szaladt utána. A lány kezében könyv, a cím egy részét láttam csak, verseskötet. Megfordultam, néztem őket, a fához siettek, leültek a fenyő tövébe. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét.