Mohai V. Lajos: A bátyám stoplis cipője

 

 

 

„Mi van a Kanizsával?”, kérdezte az ismerősöm a régi Déryné teraszán egy fullasztó nyár eleji napon; a város csapata akkor esett ki az NB I-ből. Az ember nehezen változik, a kanizsai futballról szóló hírek jobban megviseltek a válogatott kudarcainál.  Akkoriban már nem jártam ki meccsekre, ha valahol mégis a focira terelődött a szó, hirtelen fölélénkültem. A Bátyám rövid ideig igazolt futballista volt, még a klubjától kapott stoplis cipőjére is emlékszem: a csukák ott csillogtak a napfényben az udvari padon.

 

A stoplis cipő az ifiknél nagy szám volt  a hatvanas évek elején Kanizsán. A Bátyám bekerült a kanizsai Dózsa ificsapatába. Egyik nap kifakult lila mezzel állított haza, két számmal nagyobb volt, de büszkén mutogatta. ”Vasárnap beállítanak a kezdőbe!”, kiabálta, és körberohant a házban.

 

Szinte elolvadt a boldogságtól. Fél éjszaka forgolódott az ágyban, az izgalomtól le sem hunyta a szemét. A mezt kiakasztotta egy kép helyére a szobában.

 

Csatárt játszott, a dresszére a nyolcas számot varrták.

„Jobbösszekötő a posztom”, ismételgette megilletődötten.

 

A Bátyámból nagy futballista lehetett volna; minden adottsága megvolt hozzá. A klubnál is vérbeli tehetségnek tartották. Főleg jobb lábbal bánt ügyesen a lasztival; ide-oda húzogatta, aztán kicsit előredöntött felsőtesttel megtolta maga előtt, ráfordult a kapura és bepasszolta a labdát a hálóba. Hosszú cselsorozatokba ritkán bonyolódott, inkább az „üresbe” szeretett játszani,“lyukra futatta” a centert. „Lát a pályán”, dicsérték. Ez komoly elismerés volt; számoltak vele. Az edzők akkoriban a három-kettő-ötös fölállást játszatták, és a jó labdakezelésre, a fejelésre, meg a pontos passzokra helyezték a hangsúlyt.

 

 „A támadójáték a fontos, az a szép foci semmi más”, lelkendezett a Bátyám.

 

A futballal keltünk, a futballal feküdtünk. Naphosszat rúgtuk a labdát Sneffék kertjében az öreg diófák alatt; tomboltunk gólörömkor. Farkas Jancsi volt az eszményképünk a világverő angyalföldi gárdából. A Bátyám a haláláig megőrizte a Vasas-szívét,

mint Ilovszky Rudi-bácsi, a mesteredző.

 

Az ifimeccseket kéthetente a nagycsapatok előtt rendezték. Ez óriási izgalmakat váltott ki, mert a második félidőre már megteltek a lelátók. A pálya salakos volt, szemcsés, fekete salak borította, amelyet ráhengereltek a pályamunkások az egyenetlen talajra. Még fűzős labdával játszottak, égette és csípte a bőrt, ha odapörköltek vele.

 

A Bátyám a kezdő sípszónál kisimította a mezét és komótosan körbepillantott. Az a megtiszteltetés érte, hogy kezdéskor neki gurította a center kis körömpasszal a labdát. Óriási elánnal vetette bele magát a küzdelembe; a csatárokat nem kímélték a védők, lökték, rugdosták, taszigálták őket. A sérülések többségét azonban mégsem a durva ütközések okozták, hanem a salak: a Bátyám bőre minden meccs után tele volt véres horzsolással. Esténként annyi Ultraseptyl-port hintettünk sebhelyekre, hogy nem győztem a patikába járni.

 

A Bátyámat egyszer mentő vitte el a pályáról, hogy összevarrják a lábszárát. Ekkor majdnem betelt otthon a pohár; csak az utcabeli öregek kérlelésére enyhültek meg a szüleink: „Engedjétek a Józsit! Aranyat érő lába van”. A máskor mindig raplis vénemberek angyali mosollyal az edzésekre is elkísérték a Bátyámat. Dolmányos-bácsi remegő tenyereiből tölcsért formált, úgy ordítozott a partvonal mellől: “Józsi! Józsi! Cselezz! Lőjj! Lődd rá! Gól! Gól!”. Az a körülmény, hogy az ismerősök pártját fogták a Bátyámnak, időről-időre megpuhította Anyámékat. Mindez azonban nem tartott sokáig: az első NB III-as meccse után az egyesületi orvos szívrendellenességet állapított meg nála, és egyik pillanatról a másikra eltiltotta a versenyszerű sportolástól. A Bátyám esténként a könnyeivel küszködött, de nem volt mit tenni, nem volt segítség, a stoplis cipőt a szögre kellett akasztani.

 

Az élet nem állt meg, kijártunk a meccsekre, mohó figyelemmel követtük az összes bajnokságot. Elérkezett 1969 decembere, először nem jutott ki a válogatott a vébére. Sírva fakadtunk a képernyő előtt. “Marseille-t kihúzzuk a térképről” – pislogott a Bátyám.

 

Lélegzete akadozott.

 

Kiittuk a keserűség poharát.

 

Fogtuk az iskolai földrajzatlaszt, és feketével besatíroztuk Marseille nevét.