Pál Éva: Nagybőgővel a világ körül

1983-ban, egy véletlen folytán a Zalai Táncegyüttes prímásától, Szíjj Ferenctől tanultam meg nagybőgőn játszani. Öt évvel később nagy változás történt az életemben. Gelencsér Zoltán, a KISZÖV Néptáncegyüttes vezetője megkereste a férjemet, hogy „kikérjen” tőle az augusztusban kezdődő algériai turnéra. A nagybőgősüket kellett helyettesítenem. 

(Algéria)
A fesztivál a megérkezésünk után három nappal kezdődött, csomagjainkat is csak másnap hozták el a szállásunkra. Mikor kinyitottam a bőröndömet, hatalmas muslinca-raj repült ki belőle. Az ütődésektől a benne lévő két üveg vörösbor eltörött, így az összes ruhám vörös színben pompázott. A takarító férfiaknak adták oda kimosni, nők itt nem lehettek alkalmazásban, még az utcán is csupán lefátyolozva, kísérővel járhattak. Mivel csak két nap múlva lett kész, addig kölcsön ruhákban jártam. 
A szervezés igen bonyolult és lassú menetű volt. Történt olyan eset, hogy órákig álltunk a tűző napon sokszoknyás jelmezünkben, míg végre értünk jött arab kísérőnk, Abdullah. 
Ha kérdőre vontuk, csak annyit mondott: „Allah így akarta”. És bármi fennakadás történt, azt mindig Allahra hárították.
A három hetes turné amúgy jól sikerült. A „Nedzsma Fesztivál” keretében az országban több helyen szerepeltünk. Laktunk többek között Oránban is, a Grand Hotelben, melyről Rejtő Jenő három regényt is írt. 
Jártunk a sivatagi övezet határán, Sidi-Bel-Abbesban is. Itt a legnagyobb forróságban volt részünk, a szállodában, ha kinyitottam a spalettát, szinte hanyatt estem a hirtelen rám törő melegtől. 
Ezer kilométeres helyi turnénk utolsó állomása a tuniszi határ mellett lévő Annaba lett volna. Megérkeztünk a szállásunkra, és meglepve tapasztaltuk, hogy a szobánkban gekkók futkároznak. A fal tele volt luggatva az odúikkal. 
Ilyen körülmények között nem vállaltuk a fellépést, indultunk vissza az ezer kilométerre lévő Koleába, a kiinduló helyünkre (Algirtól kb. 30 km). Egy hét alatt kétezer kilométert tettünk meg busszal, veszélyes, kanyargós utakon.
A 41 fellépő együttesből csupán 5 volt európai, a többi afrikai országból érkezett. Az afrikai táncosok nagyon takarékosnak bizonyultak. Jelmezük egyetlen gyönyörű, színes lepel volt, lándzsával kiegészítve. Ebben aludtak, étkeztek és táncoltak. És persze mezítláb. 
De ha a menettáncban éppen mögöttünk haladtak, azt hihettük, klumpában vonulnak. A talpuk ugyanis annyira megkeményedett, hogy a flaszteron is kopogó hangot adtak. 
Soha nem felejtem a fesztivál megnyitóját. Mind a 41 együttes buszokkal vonult a helyszínre, és a rendőrök (lovas berberek) a szembe jövő forgalmat nem állították le a konvoj előtt, hanem egyszerűen letérítették a szemben lévő sáv melletti árokba. Mindezt úgy, hogy közben lövöldöztek a levegőbe a puskáikkal. 
A megnyitót „parádé” követte, mely egy hat kilométeres menettáncból állt. A bőgő cipelése úgy történt, hogy egy táncos vitte a hangszer tüskéjét, az én kezemben pedig a fogólap volt. Amikor elhangzott a vezényszó, hogy: „zene!”, a fogólapot felvettem a bal vállamra, és így pengettem, vagy vonóztam. 

(a népzene bűvöletében)
Hát így adódott, hogy ottragadtam az együttesben. Nevet is választottunk a zenekarnak. Kezdetben „Félnótás”, majd „Kerékkötő”, ami pedig maradandónak bizonyult, az a „Fuszulyka” lett.
A népzenével és a néptánccal keltem, és feküdtem, rengeteget dolgoztam az együttesben. Heti két alkalommal, kedden és csütörtökön próbáltunk a tánckarral a KISZÖV-Székházban. A hétvégéim is foglaltak voltak a fellépések miatt, ilyenkor a környező falvak jeles ünnepeire kaptunk meghívást. Mindez 17 évig (1988-2005-ig) tartott. Utolsó turnénk a németországi Senftenbergben volt. 
Összesen 34 külföldi fesztiválon vehettem részt a két együttes zenekari tagjaként. A 90-es évek elejétől Gábor fiam is belekapcsolódott a munkába, először furulyásként, majd kontrásként. Ettől fogva együtt utaztunk.
A KISZÖV Táncegyüttes neve elválaszthatatlan utánpótlás csoportjától, a Kiskondás Táncegyüttestől, mely a 80-as évek végén alakult meg.
Kétszer jártunk Isztambulban, egyik alkalommal a Kiskondást kísértük. Érdekes módon a vendéglátók csak a táncos gyerekek szállásáról gondoskodtak, a zenekar tagjairól elfeledkeztek. Az első éjszakát egy magyarul is beszélő kamionsofőr vezetőfülkéjében töltöttük, aztán megesett rajtunk a szíve, és befogadott a lakásába az egyik táncossal.
Alighogy hazaértünk az egyik turnéról, Gelencsér Zoltán hívott: „Asszonyom, kimostad-e már a fellépő ruháitokat, mert holnap indulunk Szicíliába.” Mit volt mit tenni, az egész család ránk mosott, vasalt, elkészítette a csomagjainkat, én pedig újabb szabadságot kértem a munkahelyemtől. 
Ugyanígy történt ez a szardíniai turnénknál is. A helyi szárd együttes vendégei voltunk, csakhogy ők a busz részére nem vették meg előre a kompjegyet. Így az éjszakát a kikötőben töltöttük, csak másnap tudtunk tovább indulni. Kárpótlásul csodálatosan szép, kilenc órás hajóútban volt részünk. Kísérőként csatlakoztak hozzánk a játékos delfinek a tinta-kék tengeren, egészen Szardíniáig.

(a „koporsó”)
A repülővel történő utazásainkhoz Gerencsér Zoltán csináltatott egy hatalmas faládát, szivaccsal és selyemmel kibélelve. Abban utazott a nagybőgőm. Csakhogy koporsó formája volt. Amikor Algírba megérkeztünk, az utasokra váró, főleg férfiakból álló tömeg tiszteletteljesen szétnyílt, mert azt hitték, halottat hozunk. Csodálkoztak is, miért nem vagyok lefátyolozva, és miért nem zokogok.
Ez történt a párizsi De Gaulle repülőtéren is Bray Dunesból hazafelé utazva. Az egyik utaskísérő idegesen odajött hozzám, és közölte, hogy csak engedéllyel lehet hullát szállítani a gépen. Mondtam, hogy nekem valóban nincs engedélyem, de hullám sincs. Nehezen tudta csak megérteni, hogy a hangszerem tartom benne. A láda kibontásától valamilyen ok miatt mégis eltekintett.
A harmadik eset a New-Yorki Kennedy repülőtéren történt hazafelé. Ez alkalommal két fesztiválon vettünk részt Idaho-ban és Utah-ban, a mormonoknál. A csomagok feladásakor utoljára maradt a „láda”. Odajött hozzám az egyik alkalmazott, és közölte, hogy közel 4000 dollárt kellene fizetnem a repülőgépen való szállításért. Nehéz szívvel arra gondoltam, hiszen ennyi pénzért tudok otthon akár újat is venni, és kezdtük a ládából kivenni a hangszert, melyet először megsimogattam, és majdnem elsírtam magam. Ekkor esett meg rajtam a szíve a közel két méter magas színes alkalmazottnak, és csak ennyit mondott: „Take it!” 
A gép húsz perces késéssel indult a hosszan tartó egyeztetések miatt.

(a mormonok)
Érdekes volt a mormonok világa a két államban. Vallásuknak megfelelően alkoholt nem fogyasztanak, nem kávéznak, teáznak – de gyerek az van bőven. Sört csak a big-marketekben lehetett kapni. Így ezeket látogattuk. főleg az osztrák táncosokkal karöltve. Mikor meguntuk, kérésünkre elvittek minket egy kisebb boltba, ahol az volt kiírva: „liqor”. Közöltük, mi nem akarunk likőrt inni.
Minden családnál, ahol laktunk, 6-10 gyereket számoltunk meg. Nagyon figyeltek a külsőségekre. Gábor fiam kék szobát kapott, én rózsaszínűt. 
A gyerekek hamar, 16-18 éves korban kirepülnek, hogy új családot alapíthassanak.  A szülők, akik ekkor még csak 40-45 évesek, szegény családok gyermekeit fogadják örökbe Dél-Amerikából, vagy pedig az indiánok leszármazottait (talán lelkiismeretfurdalásból). Ennek ellenére egyetlen indián rezervátumba sem vittek el minket, mivel azok alkoholt fogyasztanak és kaszinót működtetnek.
A legfantasztikusabb élményem az volt, amikor elvittek minket Salt Lake Sity-be, a mormonok világfővárosába. Itt egy gyönyörű márvány templom-együttes található, hatalmas területen, virágos, gondozott parkokkal körülvéve. 
Éppen a mormon tabernákulumban időztünk - amely csupa üvegből készült - magyar nemzetiségű hittérítők kíséretében. Látogatásunk már a vége felé tartott, amikor elkezdtek repedezni az üvegfalak, és fél háztetők repkedtek a levegőben. Megigézve néztem a látványt, és azt gondoltam: csak nem valami tornádóba keveredtünk? Pedig ez történt. A tornádó szépen, okosan átvágtatott a város központján, mert éppen erre akadt az útja. Csak nézelődtem, nézelődtem még a fényképezőgépemet sem tudtam előkapni a nagy ámulattól, amikor egy biztonsági őr elkezdett rángatni, hogy menjek le a két emelettel lentebb található óvóhelyre. Mondtam, hogy nem megyek, mert nem volt még ilyen élményben részem. Kérdezte, honnan jöttem, és azt mondtam: Európából, Magyarországról. Ezt követően pedig már üvegszilánkok is értek minket, amikor három (!) biztonsági őr betuszkolt a liftbe.

(egzotikus táncosok)
A fesztiválon részt vevő együttesek közül barátságot kötöttem az újzélandiakkal. Megkapott nyugodt, szép kultúrájuk ének- és tánctudásuk. A táncos fiúk ugyan ,,emberevőként" riogatták a közönséget hosszú lándzsáikkal, de nagyon varázslatosnak tűntek a számomra. 
Jelmezükhöz arcfestést használtak, amely sűrű ornamentikából állt, és nagyon bonyolult művelet volt az arcra felvinni a fekete festéket. Ezért naponta csak egyszer festették ki egymást. Így mentek a boltba, a templomba, az étkezésekre és így sétáltak a városban is. 
Engem is egyszer kifestettek. Egyik alkalommal a fellépésünk hamarabb kezdődött a kelleténél, így nem volt már időm lemosni. Nagyon jól illett hozzá a kalocsai blúzom. Ennyit még egyszer sem fényképeztek és filmeztek a fellépések során.

(szerelem)
Szerelem is adódott. Megismerkedtem Denizzel, aki indián és olasz szülők házasságából született. Nagyon megkedveltük egymást, még a családjához is elvitt bemutatni. Ma is őrzöm műanyagból készült, macskát ábrázoló piros fésűjét, sőt a mai napig használom. Igaz, kicsit megkopott. Sokáig leveleztünk és telefonáltunk, aztán a kapcsolat sajnos megszakadt. Most is szeretettel gondolok rá. Nemrégiben kaptam a feleségétől egy email-t (sajátos nyelvükön, amely portugál-brazil), amit csak nagy nehezen tudtam lefordíttatni. Azt kérdezi, szeretem-e még a férjét, mert Deniz 12 év elteltével még mindig rám gondol.

(in memoriam Gelencsér Zoltán)
Sajnos 2003 decemberében Gelencsér Zoltán, az együttes vezetője 61 éves korában meghalt.
A hónap elején egy keddi napon bementem az együtteshez. A tánckar éppen próbált Vargovics Bea vezényletével. Kérdeztem: „Hol van Zoli?” 
Bea azt felelte, hogy a Borpatikában. Utána mentem, éppen valami névnapot ünnepeltek süteményekkel és pezsgőkkel. Külön vonultunk Zolival megbeszélni az előadásra vonatkozó teendőket. Azt válaszolta: „Asszonyom, velem már nem lesz sem évadzáró, sem évadnyitó műsor.” Nem hittem el, de látszott rajta, hogy nagyon beteg. Felkísért a próbaterembe, a lépcsőn már alig tudott felmenni. Bementem a táncterembe, elköszönni a táncosoktól. Mire kijöttem Zolit sem az irodájában, sem a folyosón nem találtam. Még a mosdóba is bekiabáltam: „Szia Zoli, majd találkozunk később!” Nem válaszolt, talán tőlem búcsúzott csendben, hallgatagon a hatalmas KISZÖV-Székház valamely zugában. 
Másnap meghalt. A zenekar tagjai közül én láttam utoljára. Biztosan vár engem egy felhőn ülve, és kéri, vigyem magammal a nagybőgőt, hogy ne unatkozzon annyira. 

_______________
*     A „Kis-nagybőgős” volt az elnevezése annak a 60 cm-es, egy darab körtefából faragott szobornak, amelyet rólam egykori férjem, Horváth Ferenc faragott.