Turbuly Lilla: Futópad

 

 

 

 

Június vége van, a Medárd napot követő hűvös esők után végre egy
meleg nyári este. Kilenc felé jár, de még nem sötétedett be teljesen. A
park lassan kiürül, az egyre mélyülő árnyékokból csak néha válik ki egy-egy

kocogó vagy kutyasétáltató. A Duna-parti irodaház emeletein még
világít néhány lámpa, de élet már csak a földszinti konditerem ablakai
mögött látszik.
 

A fiú a lány hajára figyel fel először. Hiába simítja a füle mögé újra meg
újra, a szőkésbarna lófarokból kibújó tincsek folyton az arcába hullnak.
Ma este nem is a konditerem üvegfalához közelebbi padon fut, hanem a
második sorban, a fiú ott kinn, egy másik padon ülve, mégis őt nézi.
A fiú tulajdonképpen nem ülhetne itt, a szomszédos építkezés
őrbódéjában kellene kuksolnia, de azzal nyugtatja magát, hogy innen
sokkal jobban belátja a terepet, mint az őrbódé egyetlen, apró ablakából.
Ülhet még ott eleget tíz után, ha bezár a konditerem. De most nem a
terepet figyeli, hanem a kondizókat. Olyan az egész, mint
adásszünetben az akvárium: az ember kiválaszt egy halat, azt nézi,
miközben a többiek mozgó háttérré olvadnak össze. Halakból itt sincs
hiány, színes, csillogó pikkelyekből sem, és még a terem opálos
világítása is a víz alatti világra emlékeztet.
 

A lányon különben nem csillog semmi: fekete futónadrágot visel és
fekete trikót, csak a fülhallgatója fehér meg a telefonja. Nem túl
kegyetlen magához, kényelmes tempóban fut, néha és rövid időre
kapcsol csak magasabb fokozatra. De még amikor gyorsabbra vált,
akkor is van valami álmatag, ráérős lassúság a mozdulataiban.
A fiú nem tudja levenni a szemét róla. Nem látott még így futni senkit,
igaz, nőket futni se nagyon, nemhogy futópadon, terepen se, a
falujukban ez nem volt szokás. A fiúk persze rohangáltak a labda után,
de lányokat futni talán az általánosban látott utoljára a kopott füves
focipálya körül. A szakmunkásba már csak fiúk jártak. Esztergályosnak
tanult, de ott kellett hagyja másodévben, amikor az apja leesett az
állványról. Szittyós volt az öreg, meg feketén melózott, nem kapott
semmit, csak egy mankót a hóna alá, azzal jár azóta is, de már csak a
budiig, addig is nagy nehezen. Amikor a tizenhatot betöltötte, muszáj
volt munkát keresni. Először a faluban próbálkozott, de csak napszám
akadt néha az erdőn vagy az almásban, azzal meg nem sokra mentek.

A szomszéd Jocó hívta Pestre két évvel ezelőtt, azóta hol culágerkedik, hol
éjjeliőr, hol mind a kettő egyszerre, mint most. Dolgozik héttől fél ötig,
aztán ledől két órára a lakókocsiban, ahol négyen alszanak, mióta kijött a
jó idő. Az legalább itt van közel, egy másik építkezésen, nem kell
kibumlizni Rákospalotára, ahol télen laktak, egy udvari lakásban. Húzós,
de így azért tud hazaküldeni rendesen. Két öccse meg egy húga maradt
otthon, éhen is halnának, ha nem küldene. A főnök egész rendes,
kapnak ebédet a gyárban, a Soroksári út túloldalán. Ilyen helye se volt
még, de ez csak mostanában van, mióta nehéz melóst kapni Pesten.
Azt el nem tudja képzelni, hogy ő egy ilyen futópadon rohangáljon.
Megvan neki az edzés napi nyolc órában, örül, ha leülhet egy kicsit.

A lány közben kikapcsolta a futógépet, most valami másikon erősít.

Nézi a fenekét, és megfeszül benne a vágy. Elképzeli… De mielőtt
belemelegedne a képzelgésbe, rátelefonál a főnök, hogy hol a rossebbe
járkál, valami menetlevelet hagyna nála, jönnek érte hajnalban. És
mégis, hogy képzeli, hogy olajra lép, és nem szól egy kurva szót se. Már
látja is a főnököt, ahogy éppen neki telefonál, és még időben odaér a
kerítéshez, hogy a nagyobb lecseszést megússza. Csak került egyet,
mondja, erre az oldalra is elnéz néha, de igen, tudja, hogy a másik a
neccesebb, arrafelé gyakrabban jár.
 

Mire visszaér a konditeremhez, a lány már nincs sehol. És másnap se,
harmadnap se, de csütörtökön újra látja, ráadásul az első sorban.
Kitanulja a szokásait: hétfőn és csütörtökön jön, nyolc körül, és kilencre
végez. Bemelegít, fut, erősít, nyújt. Hétfőn fekete cuccban van,
csütörtökön türkizkékben. Villamossal jár, egyedül jön, és nem beszélget
senkivel. Benyomja az empéhármat, néha énekel is hozzá, mert látja,
hogy mozog a szája.
 

Egyre hosszabbak a nappalok, még kilenckor is világos van, így, ha a
lány az első sorban fut, időnként átszalad a tekintete a padon ülő fiún.
Néha talán meg is áll rajta, a fiú legalábbis ezt képzeli. Hétfőn és
csütörtökön munka után belóg zuhanyozni a gyárba, a Soroksári út
túloldalára, ahol ebédelni szoktak, és átöltözik az esti műszakhoz, erre
tartogatja az új pólóját és farmerét, amit a fizetéskor szorított ki
magának.
 

Aztán egyszer csak nem jön a lány. Se hétfőn, se csütörtökön. Hiába
várja, hogy talán csak késik, nem tűnik fel az ismerős lófarok se
türkizkékben, se feketében. Csütörtökre már nagyon bánja, hogy meg se
próbálta szólítani, pedig két hete folyton azon agyalt, hogy mit kéne neki
mondani. Hogy amikor legközelebb kijön az épületből, tényleg odamegy
hozzá. És azt kérdi tőle, mint a filmekben, hogy meginna-e vele egy
kávét. Ő ugyan nem kávézik, de az mindegy, egyszer kibírja. Van is egy
kávézó a háztömb túloldalán, ha oda mennek, ki, a teraszra, rálát az
építkezésre is, nem lehet baj. Jocó szerint este az ilyen gyúrós-edzős
lányok már nem isznak kávét, bár hogy ezt honnan veszi, arról fogalma
sincs. Mindegy, akkor innának egy kólát vagy akármit.
 

Hétvégére hazamegy, mert húsvétkor volt otthon utoljára, és már nagyon
vágyakozik. De hiába főzi az anyja a kedvenc tejfölös csirkepörköltjét,
hiába lóg a nyakában a húga reggeltől estig, csak az jár a fejében, hogy
legyen már hétfő.
 

És lesz hétfő, lesz este nyolc, majd nyolc után öt perc, és befut a lány.
Új dressz van rajta, zöld, mint az első fű áprilisban. Végig érzi a torka
szorulását, de most valahogy elhiszi, hogy a lány szeme tényleg nem
véletlenül áll meg néha rajta. Egyszer határozottan rá néz, és amikor
hátrasimítja a haját, a fiú önkéntelenül megismétli a mozdulatát, pedig az
ő haját szombaton nyírta le az anyja, nem nagyon van rajta mit
simogatni.
 

Amikor a lány befejezi, és eltűnik az Öltözők feliratú ajtó mögött, a fiú
átmegy az épület túloldalára, és ott várja, a kijáratnál. Tudja, hogy
körülbelül húsz perc, míg újra feltűnik, addig azt a bizonyos mondatot
ismételgeti magában. A lány ma a szokásosnál gyorsabban végez,
negyedóra múlva már jön is, könnyű szoknyában, virágos, puffos ujjú
blúzban. A haja kibontva.
- Szia, Lali vagyok. Biztos szomgyas vagy a futkosás után. Meghívlak
egy kaulára – áll elébe.

A saját fülének is túl hangosnak, túl rekedtnek és túl idegennek tűnik a
hangja. Látja a lány szemében az ijedt tanácstalanságot.
- Ne féjjé! Itt leslek má’ vagy két hónapja, tudod-é, nem?
- Ne haragudj, de nem lehet – mondja a lány. Az ijedtsége már elmúlt,
nem látszik dühösnek sem, inkább mintha sajnálkozás lenne a
szemében. – Várnak, látod? – teszi hozzá, és egy férfire mutat, aki az
ujján egy slusszkulcsot pörgetve közeledik feléjük.
- Gond van? – kérdezi a lánytól, de az csak megrázza a fejét.
- Semmi baj, mehetünk – mondja, aztán megcsókolják egymást, és kart
karba öltve elsétálnak.
 

Az éjszakát a fiú ébren kucorogja végig a bódéban, pedig máskor
hajnalban mindig alszik egy-két órát két körjárat között. Másnap
odamegy a főnökhöz, és megkérdi, nem mehetne-e át egy másik
építkezésre. A miértre tanácstalanul felhúzza a vállát, és csak annyit tud
mondani, hogy jól jönne egy kis változatosság, itt már minden fűszálat
ismer.
- Bírd ki még ezt az egy hónapot, aztán úgyis odébb megyünk – mondja
a főnök, ő meg nem forszírozza. Inkább azon gondolkodik, hogy jó lenne
szerezni egy kistévét kéz alatt, akkor éjszakánként bámulhatná az
akváriumot.