Villányi G. András: Karácsonyi tépelődés

A minap emailt kaptam, amelynek tárgya az elengedés volt. A szerző pontos példázatokkal világít ragaszkodás-hajlamunkra, arra mint görnyedünk vágyaink uralma alatt és arra, hogy elengedni annyi, mint szabadnak és sérthetetlennek lenni.

Értem és nem. Értem, mivel fentieket számos formában olvastam, hallottam. Találkoztam vele irodalmi díszben és iskolásköpenyben. A tan igazsága hol nagy erővel járta át tudatomat, hol halványabban. Mégsem értem, mivel a tanítás igazságával történt számos találkozás, értés, elfogadás után sem tudok e bölcsességnek megfelelően élni, legfeljebb gondolkodni olykor. Legkínzóbban haszontalan maga a vágy a fenti bölcsesség iránt. A mélyeimben izzó vágyak kaotikusan kilengetik a derűs mosoly függőónját, hogy megszédülten artikulátlan pacnikat rajzoljon létem szövetére. Az ábrák nem szabályosak, de elmondható, hogy varázsos sokszínűséggel és robusztus energiákkal bírnak.

Kérésem a bölcsekhez szól, akiknek szívük színtiszta közepén szalad le a függőón: tanítsatok meg a hogyant! A mi? helyett a hogyant magyarázzátok el! Hogyan csöndesítsem el szívem zakatolását? Hogyan homályosítsam a gyönyör vérző képsorait áttetszőn csobogó vízérré? Hogyan halkítsam a torokból áradó varázslatos dallamot a szikla zuzmós szilenciumává? Hogyan foszlassam szájamban a napsugártól izzó bor életsavát az ostya szerény eseménytelenségévé? Hogyan lebbenjen el bőrömön az érintés a szenvedély gerjedelme nélkül? Hogyan legyek képes a vér forrón zúgó, zabolátlan szomjúságát semmivé csitítani? A világ mágikus kavalkádját hogyan oltsam a mész fehér tisztaságába?

Vagy cél az, hogy örökké természetem kettősségére emlékezzem? Arra, hogy állat képébe, izmok és erek szövetébe varrtak e földi létben s egyidejűleg felfedetett az angyalok emelkedett, ám embertelen bölcsessége? Nem vélhető, hogy az ő bölcsességük az ember dőreségévé válik, amiként az emberek bölcsessége blaszfémia angyalok számára? Szárnyalhatunk-e más szellemek hátán, vagy börtönbe zárt sajátunkat kell nógatnunk a szabaduláshoz? Azért láthatunk olykor keresztül az angyaloktól elválasztó falon, hogy felkészülhessünk az új szerep próbájára egy elkövetkező, magasabb születésben?

Legyen erőnk örökösen áradó kérdéseink áramához, hogy végül magunkra ismerjünk és felleljük legbensőnkben az utat, amely kivezet az egó labirintusából.

 

 

 

 

Ilka néni

 

 

Ilka néni bőven túl volt a hatvanon, amikor Nagyszüleiménél is szerényebb szobakonyhás lakásában látogatni kezdtem. Előzőleg nővérével lakott itt, akinek halála után egyedül maradt. A mi lakásunk a ház főbejárata fölött volt az első emelet 3. szám alatt. Ilka néni is az elsőn lakott, de távolabb a monstrum bérkaszárnya körfolyosós szájüregében. Lakása a középső cselédlépcsőházon túlra esett. Milyen szerencse, hogy nem a harmadikra! Akkoriban alig gondoltam ilyesmire, de Ilka néninek emberfeletti megpróbáltatás lehetett eljutni idáig is.  A tervezők nem is gondoltak liftre e „proli-házban”, ahol WC is csak kevés lakásban volt, a többiek a folyosóra jártak: két lakásra egy fülke jutott. Emlékszem, hogy miénkben az ajtó belsejét Nagyapa régi képeslapokkal díszítette, a szürke kádári években biztosan nosztalgikus és huncut fintora vezérelte, amikor lovas csendőröket aggatott közéjük. Ilka néni gyermekbénulás miatt sajátos, bőven eltérő talpmagasságú ortopéd cipőket viselt, ezekhez krómozott fémsínek és bőrpántok tartoztak, biztos kalodába reteszelvén lábait. A bonyolult szerkezettel csak lassan és nehezen bírt vánszorogni. Most is felnyávog fülemben a szerkezet és lépéseinek öleléséből felszálló nyikorgás. Mákos-fehér haj övezte, szép arcú, – számomra – magasnak tetsző „hölgy” volt Ilka. Majdnem „asszony” szaladt ki a számon, ám legfeljebb „vénkisasszony” volt, hiszen sohasem ment férjhez. Jobban belegondolva, valószínűleg nemcsak a férjezettségből adódó örömöket és kínokat nem ismerhette, hanem kimaradtak ártatlan életéből a férfinép nyújtotta boldogságot vagy bánatot foganó élmények is. Ötéves lehettem, és szerettem öregek társaságában tölteni időmet. Annál kevésbé vonzottak a hozzám hasonló korú gyerekek, a nagyobb fiúktól, viszolyogtam. Először is, utáltam focizni, azaz soha nem fociztam, magát a labdát sem állhattam. A lányok társasága szintúgy nem vonzott, bár volt egy távoli unokatestvérem, Ildikó, akivel elvétve fodrászosdit játszottunk, amit kuncsaftként élveztem: már akkoriban szerettem, ha simogatnak. A felnőtteké – különösen az időseké – lebilincselő világ volt. Nemcsak gyermekmeséiket szerettem hallgatni, hanem bármely történetüket ifjúságról, háborúról, miegyébről.

Ilka vidékről származott, fogalmam sincs róla, merről, sajnos a történeteinek meséjét is rég elfeledtem. Sejtem, hogy ízes elbeszéléseit az Alföldről hozhatta. Felködlik sajátos hangulatuk: gémeskutak, tehéncsordák, betyárok és sírkertek világa. Orromban van újra ágyneműjének tisztaság illata, a mosóporos lenvászoné, a jóságos öregmama szaggal, ami sajátságosan nőies és megóvó. Melenget, mint madárfiókát a puha fészek. Történetei a titokzatos falusi világban játszódtak, és gyakran vezettek temetőbe, egy delejes, varázslattal teli világ ködös sziluettjét rajzolták a kisfiú képzeletébe. Lidércekről, lidérclángról, jó és gonosz szellemekről, rejtelmesen eltűnt állatokról hallhattam. Ilka néni ilyen mesék ismerője és mondója volt. Most én mesélek – bár sajnos nem neki, hanem – róla.  Bármennyire vágyom emlékét világosan felidézni, ködös, borongó képmással kell beérnem, megfoghatatlanabbal annál, amely bensőmben függ sokkal életszerűbben, mint amire képi ábrázolás képes lehet. Emléket kívánok állítani e dísztelen asszonynak, akinek ördög tudja, hol porladnak csontjai, milyen jeltelen sírban, hiszen bizonyára ilyenbe került. Oda, ahová a jeltelenek kiváltsága bekerülni. Akiket nem látogatnak, akiknek nincs, ki virágot vinne, és elmélázna hantjuknál. Odalent nem vagy egyedül Ilka, alattad és fölötted, mindenütt körötted vasutasok és hadirokkantak, kubikusok és házmesterek, igazak és linkek álmodják örök éjszakájukat. E csontkarneválban megváltál rossz lábaidtól és talán szerelmet és férjet is leltél. Egy szelíd, csöndes embert, akivel halkan és bújtatott szenvedéllyel nézitek egymást évezredről-évezredre.

Az írástudók, krónikások kötelessége a halottak megóvása az élők emlékezetében. Meséik tején növekedtünk, ám jeltelenek és múlandók maradtak.  Elsikkadt sorsok, amelyekről félretolt hivatali bejegyzéseken túl nem maradt adat. S én, aki reményem elvesztettem ostobák és gonoszok demokráciájában, hiszek az emberek lényegbevágóbb, „metafizikai” egyenlőségében. Hadd rajzoljam e meggyőződés virágdíszét ismeretlen nyughelyedre, Ilka néni. Keringőzz az élő emlékezet kristálypalotájában!