Buda Attila recenziója Tantalics Béla: Az át- és kitelepített politikai üldözöttek sorsa Zala megyében a határ mentén 1950–1953 című könyvéről

Buda Attila

 

Tantalics Béla: Az át- és kitelepített politikai üldözöttek sorsa Zala megyében a határ mentén 1950–1953

 

Különleges, mintegy összefoglaló munkává lett a szerző egyik legutolsó kötete. A második világháború utáni közelmúlt néhány évéről szól, amelynek előzményei a negyvenes évek végén kezdődtek, az egykori események és körülményeik pedig a benne „résztvevők” életét kísérve, hatásaiban, az utódok generációiban is öröklődve napjainkig jelen vannak. A múlt század közepének második erőszakhulláma létszámban ugyan sokkal kisebb körben, következményeiben kevésbé súlyosan hatott – az anyagi pusztulást csak elvétve, bár jelenlévően követte a halál –, de indítékában – olyanért büntetni, amiben az erre kijelölt vétlen – és ebből következően erkölcsi megítélésében összemérhető a numerus clausus megkülönböztetésével és az azt követő üldöztetéssel. A történtek megközelítése politikai álláspont szerint is lehetséges, eltérő narratívákat létrehozva, valamilyen magyarázatra és megbélyegzésre/felmentésre törekedve. A tárgyilagos, szembenéző, önmagára mint egy nemzeti közösség tagjára tekintő megértés azonban – ahogy Tantalics Béla könyvéből is kiderül – a politikai cél mellett meglátja a helyi, alattvaló félelmet és engedelmességet, valamint a személyes, érdekvezérelt, anyagi javak megszerzésére törekvő akaratot is. Mindazt, ami a korábbi, hasonlóan megkülönböztető és erőszakos intézkedéseket ugyanígy kísérte.

 

A kötet szerkezetileg két nagyobb részből és egy függelékből áll.  Szemléletére az jellemző leginkább, hogy nem a főváros felől tekint a vidékre – aminek persze ugyanígy megvan a jogosultsága –, hanem a helyi viszonyok ismerőjeként, részeseként, benne élőként figyel a saját életében megtapasztalt eseményekre, s azoknak az okait, magyarázatát keresi az országos politikában. Előbb látja a jelenségeket, s azokhoz illeszti a régión túli körülményeket.

 

Nem érdektelenek az előzmények sem, amelyek azt a felfokozott politikai és társadalmi környezetet mutatják be röviden, amiben olyan nagy szerepet kapott a hivatalos propaganda; s magukba foglalják a határsáv létesítését, objektumainak és működtetőinek megteremtését, a lakosság folyamatos zaklatását a beszolgáltatástól az erőszakos téeszesítéstől, az ÁVO/ÁVH és a besúgók jelenlétéig. Az újabb világháborús hisztéria eredményezte a ki- és áttelepítés politikai indokát, amihez igen sokszor helyi jellegű, személyes okok is társultak. Bár mindkét intézkedés embertelen volt, az utóbbiak helyzete mégis könnyebb annyival, hogy nem zárt táborba kerültek, több ingóságot vihettek magukkal, és az új lakóhely körülményei lehetővé tették számukra a „szabadabb” munkaválasztást. De a hátrahagyott anyagi javak mindkét esetben gyors pusztulásra ítéltettek, másfelől: az ingyen, ölbe hullott tulajdonnal – például egy pince bortermésével – szinte mindig bármilyen ellenőrzés nélkül lehetett bánni. Az eredeti tulajdonos kárpótlása pedig, ha egyáltalán később sor kerülhetett rá, megalázó és sokszorosan eredeti érték alatti volt.

 

Az első részben szó esik az áldozatok társadalmi hovatartozásáról, lakóhelyeikről, az éjszakai parancs és utazásra való előkészítés embertelenségeiről és a lezárt marhavagonokban töltött napok s éjszakák bizonytalanságairól. Rendkívül tanulságos a hátrahagyott vagyontárgyak sorsa, amennyiben egyáltalán követni lehet azt; a mások nyomorúságából hasznot húzó emberek és intézmények feltehetően a társadalmi rend helyreállításának hamis illúziójával kezdték használni attól kezdve az eredeti tulajdonosaiktól nyilvánvalóan és erőszakkal eltulajdonított ingó és ingatlan értékeket. Tanulságosak, sokszor megdöbbentőek az egyes táborokkal foglalkozó alfejezetek, állaguk, környezetük, az elhelyezkedés, az őrszemélyzet viselkedése, az elvégzendő munka, a lehetséges „szociális” körülmények: táplálkozás, oktatás, egészségügy, végtisztesség bemutatása. Rendkívül sok keserűséggel találkozhattak a táborlakók Sztálin halála után, ami a táborok feloszlatásán érzett örömüket is ürömmé változtatta: a lassú ügyintézéssel, az eredeti lakóhelyre és nagyvárosokba való letelepedés, valamint a történtek elmondásának tiltásával, a teljes semmiből újrakezdődő élettel. A teljesen felfordult, groteszk viszonyokra jellemző, hogy azokhoz az állami szervekhez kellett a legkisebb helyreállítási igénnyel is fordulni, amelyek részesei voltak annak, hogy a történtek bekövetkezzenek – és az utókornak szembesülni avval, hogy még a kárpótlásban is különbségek történtek annak megfelelően, hogy korábban ki állt közelebb a politikai hatalomhoz és ki távolabb, vagy szemben avval.

 

Ezt követően olvashatók a különböző emlékezések, az egykori táborlakók, illetve az ő elbeszéléseik alapján utódaik szavaival. A szembesülés az egykor átélt embertelenségekkel az utókor számára a megelőző, 1938 utáni erőszak megértését is segítheti. Kellő távolságtartással, egyben kellő empátiával lehet tekinteni mindkettőre. A következtetések egyértelműségét segíti a kötet igen gazdag illusztrációs anyaga – egykori okmányok, fényképek –, valamint a függelék kopogó névsorai, az egyházi üldözés, illetve néhány politikailag inkriminált sors ismertetése. Tantalics Béla könyve szomorú hozzájárulás Magyarország 1945 utáni időszakának megismeréséhez.