Őrzőink és védőink

Jahoda Sándor recenziója Farkas Judit Helytállók című interjúkötetéről

Farkas Juditnak, immáron a harmadik kötete jelent meg, a tavalyi esztendőben. A Helytállók című művét, ezúttal a Hungarovox Kiadó adta közre. A kötet a szerző interjúit tartalmazza, melyeket az elmúlt néhány évben készített, ismert és kevésbé ismert jelentős alkotókkal, prominens személyiségekkel. Az írónak, a kötetben lévő valamennyi beszélgetése, később, a kaposvári illetőségű Búvópatak folyóiratban, publikálásra is került – mely folyóiratnak, egyébiránt, Farkas Judit, a főmunkatársa. De a „meginterjúvoltak” többségéről amúgy is elmondható, hogy kötődnek e laphoz, e lap szellemiségéhez, akik közül javarészt irodalmárok, költők, írók szerepelnek, de található köztük szobrász, grafikus, sőt egy orvos is.

Farkas Juditról elmondható, hogy alaposan felkészült a megkérdezettekből. De kitűnő meglátásaiból, és persze a jól-feltett kérdéseiből, tisztán „kiolvasható” az ő személyes kvalitása, műveltsége – stílusából pedig az, hogy író maga is: „F.J.: (…) egy olyan korban, amikor már-már hozzá kell szoknunk a visszhangtalansághoz.” (Baán Tibor – A lélek órája mindig pontosan jár, 15. old.) – szól a kérdező, és a Baán Tibor, többek között ezt a szomorú tényt tárja elénk: „B.T.: Van olyan egyetemista, aki többet tud Kunderáról, mint Petőfiről…” (uo. 15-16. old.)

Szomorú – és paradox – tény, hogy a nemzet fővárosa, Budapest helyett, a „Helytállók” zöme vidéken található, mondhatni vidéken állnak helyt – többek között, a magyarságért; és a hitért is – mintegy török-kori végvárak gyanánt. Mi, „pestiek” – hozzájuk képest legalábbis, és egy kis túlzással – kozmopoliták vagyunk. Ha lehet azt mondani, ők tulajdonképpen őrző-védő feladatot látnak el – mint a nemzeti kultúrát őrző és védő emberek. Ez persze nem csekély büszkeséggel tölti el a helytállókat. Ahogy Pósa Zoltán nyilatkozik magáról: „ P.Z.: (…) én a legyőzhetetlen Anteuszok közé tartozom” (Pósa Zoltán – A legyőzhetetlen Anteusz, 22. old.); egy másik interjúalany kissé másképpen szól erről a küldetésről, de végeredményben ugyanazt mondja: „K.L.: (…) csak a kultúra és a kultúrából következő tágan, vagyis minden benne lévő kultúráltság, segíthet. Tudás és könyvek és olvasás” (Kaiser László – Gyermekkortól az irodalomig, 41. old.)

A kötet jó minőségét még inkább megemeli az Orosz Istvánnal készült interjú(ba „rejtett” vers). A művészt ugyan nem elsősorban költőként ismerhetjük, de a vers olyan frappáns választ a következő kérdésre, hogy csak ámulunk és bámulunk: „F.J.: Volt-e olyan pillanat az életében, amikor szerette volna visszafordítani az időt?” (Orosz István – Összehúzott szemmel hunyorít, távolabb lép…, 108. old.); „O.I.: Kísérlet az idő visszafordítására: Pontosan ilyen volt ez a papír éppen,/ csak persze üres volt és fehér egészen,/ képzeld most el úgy, hogy nincs is rajta semmi,/ ezt a nyolc sort kéne róla csak levenni,/ kiradírozni, vagy elfújni, lerázni,/ le nem írttá tenni, és ki sem találni,/ ezt az ötvennégy szót, kétszázhatvan betűt:/ hogy visszafordíthasd az eljátszott időt. (uo. 108. old.)

Külön kiemelendő még, a kötet utolsó interjújának alanyával, magának a Búvópatak folyóiratnak alapító-főszerkesztőjével, Csernák Árpáddal készített izgalmas beszélgetés. Az örökké küzdő emberi szellemre, és – Ady szavaival élve: – a küldetéses vétó-ra, vetnek tiszta fényt, az alábbi idézetek az interjúból: „F.J.: Nem érzed, hogy túl nagy áldozatot hoztál a Búvópatak-ért?” ; „Cs.Á.: „Nem, egyáltalán nem érzem áldozatnak. Előbb vagy utóbb el kell jutni a csendig. Az egyik novellámban írtam, hogy el kell jutni a záró morfémáig, a teljes elhallgatásig.”; (…) eszembe jut az a Lao-ce-i gondolat, hogy: Az igazi emberek… névtelenül merülnek feledésbe, ha az út van fényben, de kilépnek a fénybe, ha az út merül feledésbe. Ezt nem csak a közéleti tevékenységre, de bizonyos értelemben a szépírásra is igaznak érzem.” (Csernák Árpád – Ceruza és radír, 157. old.)

A Helytállókból, mint irodalmi műből – megkockáztatom: – sohasem lesz besztszeller könyv, ám Farkas Judit kötete mégis fontos és olvasmányos mű. Az Alkotó Embert járja körül – belső utazásra hív.

Ha élhetek itt, a végén, egy ártatlan szójátékkal, akkor azt mondom: ezek a beszélgetések – önmagukért beszélnek. És persze miértünk.