Kántor Zsolt: Személyesség: én nélkül (Nagypál István kötetéről)

Kántor Zsolt

Személyesség: én nélkül

Kiégetett színek

Nagypál István: Prelúdiumok és fúgák között

(Equinter-Köménymag, 2016.)[1]

1

            Rába György citátum a kötet mottója. Erős felütés. (Nem félreütés. Rögtön nagyon erős figyelmet érdemel.)

            Megtudjuk a Rába-Prelúdium részletéből, hogy a versek nemcsak terelgetni, hanem éltetni is tudják az embert, és serkentőleg hatnak. S lehet a szövegeket emléktábláknak tekinteni, máskor meg mérföldköveknek. De mindenképp egy nagyobb léptékű cél felé viszik az embert, remélhetőleg.

            Rába rendkívül tömören mondja ezt, már csak ezért is érdemes továbbolvasni a korpuszt, mert egy méz sűrűségű bölcsesség-halmaz készít fel bennünket a továbbhaladásra. A Rába-textus még az emberi nemről, mint organikus képződményről is tesz egy megállapítást, mely szerint: „lépeget”. Ellene megy minden növekedés mítosznak és fejlődés-illúziónak. Akárcsak Nagypál István.

            Önmagát meg úgy aposztrofálja, még mindig a Rába György, hogy vonásai maszkja alatt „csak” őgyelegni tudott. S mindezekre az emberi nem, mint szerves egész, úgy reflektált, hogy egyes dolgokra igent, másokra pedig nemes egyszerűséggel nemet mond. Ennyi a Rába-monológ exegézise hirtelen, amiből kitűnik, hogy egy talányokkal teli, de jelentés-gazdag elhívás, küldetés áll a Nagypál-oeuvre mögött, amely mélyen átgondolttá avatta a költőiség „szolgálatát”.

            Ahogy a Tükörfúga regisztrálja: egyedül áll a szomorú valóságban. Hacsak nem hazudik. Ki tudja? És valóban, jól érzékelteti, hogy nincs senki a segítségünkre a hitünkön túl, a hitünkön kívül, mert a magány az egyedüli, ami nem hagy el.

2

            A zenei ihletettség szembetűnő, az antropológiai is, ugyanakkor a színek nagyon áthatják a szavakat. Mégsem csupa zengés-bongás, csengés-csattogás ez az attitűd. Inkább komor, de ugyanakkor üdítően nyelv-gazdag. Olyan, mint egy szimfonikus és szinesztéziákkal telített nagymonológ, nagyzenekarra írva-hangszerelve.

            „És csöndben megállok, - a papírlap fölött, a szavak egyszerűsége alatt, elfelejtek mindent, ami verssé akar válni, arra vársz, hogy mondjak valami újabbat.” (A befejezetlen fúga)

            Az első ciklus a Prelúdiumok (Holocene Prelude, Chopin Prelude, Steczkowska Prelude, Budapest Prelude, Kosztolányi Prelude, Bochnia Prelude) valóban előjátékok, felvillanások, felfénylések organikus láncolata. Mintha fölmenne a függöny a kötetszínpadon és egy-egy vers meghajolna a nagyérdemű előtt, elmondaná mindenki a magáét és utána következne a szünet. A második etap. A Között. A témák kibomlása-összeszövése. (A hajókról, A víz argumentuma, A gonosz és az olajos víz, Feljegyzések a szikláról, Nem mozdul, Dal helyett, A szörnyek barlangja)

            Majd a harmadik ciklus természetesen a Fúgák. (Tükörfúga, Dupla fúga, A befejezetlen fúga, Permutációs fúga, BPD-fughetta). Mindenütt a gazdagodás, a növekedés érhető tetten. S a figyelem terjeszkedése minden területen egyidejű, de nem ugyanolyan mértékű; az organikus egészből indul ki, hogy aztán a részekből megint egy újabb egészet („lejegyző rendszert”) hozzon létre. A kontrapunktikus szerkesztés majd minden darab sajátja. S az egész könyv is, mintha egy hangszerekre írt textus volna. Olykor egy-egy téma magasságot cserél, versen belül, ami Bach műveiben volt megteremtett tradíció.

Az ismeretlenség hozott össze minket,

az ismeretlenség tart össze minket,

az ismeretlenség tanít meg minket

egy pohár vízre, egy falat süteményre –

ez esetben egy falat gyógyszerre –

megtanít minket a rettegésre,

a szomjúságra, arcok felismerésére,

hogyan merd a másikra rácsukni az

ajtót, a fedelet, a szemedet, a kriptánkat.

(Permutációs fúga)

 

3

            Nagypál univerzuma olyan, mint az óceán, titkok és talányok szülőhelye, de nem ezoterikus, hanem annál jóval tisztább, a szellem időtlen régióit megszólaltató territórium. Intuitív képességekkel megáldott tűnődő Ő, iránytűje a belső, lélekben született formaérzék. (Jól működik.) S egyébként is, a kötet egészét tekintve, van egy zúgása, zöreje és zenéje az egész könyvnek, olyan, mint egy tudatfolyam. De a végén összeáll. Megteremti a befogadói pozíció optimális látószögét.

A hangok meg akarnak ijeszteni

téged és engem is. ha hallod

a vonyítást, a fújtatást, hát te

is adj hangokat; énekelj. egy

dalt az erdőről, a folyóról.

(Dal helyett)

 

            Szerzőnk derűsen rezignált karakterként rezonál a fizikai lét anomáliáira, mint aki szembeszegül a viszonylagossággal, jól elegyíti a nyers tények (aktualitását, és) artikulálását az álomi-fantáziás szublimációval.

            Nála is életet ad a jelnek a dolog kontextusban betöltött szerepe, mint Wittgensteinnél. „Figyeld a fákat. a sűrű aljnövényzet, sűrűbbé válik, az ösvény eltűnik és, minden fuvallat a fák közé, a víz mellé visz, az öreg-erdő mélyére.” (Nem mozdul)

            Az esztétikai hatás a poétikai eljárásnak a gyümölcse. Létszemlélete garantál egyfajta, abszurd-groteszk nyelvhasználatot. A lírai szubjektum nem szívódik fel a szövegben. Az individuum szerepelvű multiplikálása viszont folyamatos. A szerepek, mint gravírozások a szövegközi térben, jól kivehető kvantum-áramkörök.

            „Múljak csak el, faljad be tériszonyom, gyengeségem, széket, ágyat, velük együtt a várakozást, a bánatot, az egészet. Ami ezzel jár, legfőképpen az asztalon felejtett cukrot pusztítsd el, hisz vakon tapogatózva is rátapintok, mert fehér foltokat azért még látok, látok, látok, látok, látok,ki vagy, eltolod a bútorokat körülöttem, nem sok helyet találsz, nem is kerested körülöttem a helyedet.” (Permutációs fúga)

 

            Nagypál a posztmodern személyiség dezintegrálódására és a világ rendkívüli szennyezettségére, bűnösségére nem a filozófiák létértelmezése és nem is a morális törvénykezés gesztusai felől keresi a választ, hanem egy újfajta személyesség szerteágazó analízisével. Amiben az én ugyanolyan grammatikai pozíció, mint a tárgylemez alá helyezett téma, vagy miliő. Ezzel a szubjektivitás egészen különleges változatát teremti meg legújabb kori líránkban.