Kántor Zsolt: A beszéd archeológiája (Marno János Szereposzlás című kötetéről.)

 

A beszéd archeológiája

Marno János: Szereposzlás

Magvető, 2018, 264 oldal, 3999 HUF

            Miként vetülnek egymásra a verssorok, vetnek árnyékot egy-egy mondatra, vagy világítanak rá hirtelen egy-egy addig homályban hagyott helyre? Ez Marno szövegeinél alapvető kérdés.

            Nemcsak a szavak alkotják a textúrát, hanem a mögöttes jelentéstartalmak. Marno most érzékelteti, hogy a természetet valamikor a történelem részének tekintették s a történelmet, az emberi szellem és a természet részének.

            „Szavak nélkül beszél azokkal, akiknek nincs nyelvük.” Így aposztrofálnám elsőre Marno János verseit. De ez még nem a recenzió tárgylemezére helyezett tomus. Hanem egy virtuális, ami belül van. Tényleg. a Szereposzlás szerzője képes rá, hogy szavak érzetét keltse, amikor „kihagy”. A szünetjelei is beszédesek. Jó hallgatni, amikor Marno csendben vár. Akkor mondja a legtöbbet. Miként szól azokhoz mégis, akiknek nincs nyelvük? Hát rezonanciával. Mondaná Radics Viktória.

            A fenti, unikális citátum Nóra, Iuga The End című szövegéből[1] való. (Versum.hu) „Közben olyan nagy a magány, hogy a szavak megölik magukat.”  Még ez sem Marno, hanem Alejandra Pizarnik. (Versum.hu)[2] Ő is eszünkbe juthat, ha böngésszük a Szereposzlás forgatókönyvét.

            Ahogy a Litere.hu interjúban maga a szerző fogalmazta, paradigmák bomlanak fel a világban s az elmében nukleáris folyamatok mennek végbe. S ezek a jelenségek vagy bekéredzkednek a versbe vagy várnak sorukra. De a szerepek már nem osztódnak, hanem szaporodnak. Az álarc alatt is álarc van. A szerzői én konstrukciója spirál. (Így inspirál.) „Új komolyság.” Ahogy a Műút-vita által akkreditált fölvetés sugallja. Igen. Csak egy másik erudíció az alapja.

            Miért utánozhatatlan ez a gondolkodásmód? (Friss szubjektumkonstrukció.) Mert permanensen dekonstruálja az eddigi korszakok lejegyző rendszereit. (Apropó Kittler!) S ez egy újabb nyelvi fordulat, amely bizony, kicsit áthuzalozza[3]  az emberi lét-konstrukciót.

            Marno mostani könyvében is újraálmodja, újraírja a szemantikát, mint egy kertet. hiszen a techno-materiális létmód érintkezik benne a szellemivel. Szinte egzakt, ahogy modellezi, miként kondicionálják a történetileg változó kulturális stratégiák a hang, a szöveg és az írás kapcsolatát.

            A Szereposzlás rádöbbenti az olvasót arra, hogy nem ámíthatjuk magunk szövegimmanens poétikai elvekkel, a nyelven, azaz a Szimbolikuson kívüli valós diskurzusba emeléséhez szükséges inspirációt[4] lenyúlta az idő. Marno értelem-konfiguráló prédikációi, amik a grammatikai pozíció szószékéről indulnak útnak. ott tudnak landolni, ahol még elérhető az olvasói szív (ah) leszállópályája. Már az Együtt. járás(1987) s a Múzsa és a bábu(1989)- kötetek óta tudható, az ő szavaival élve, hogy ez „a vers akarata”.

            „Fölfelé néz egy cseppet, fel a zord ég aljára. Magára hagyták, ez a mániája,és van benne valami anyámból,a húgomból, s kivált a nővéremből, ki régóta nem látogatja már az álmaimat. Én pedig felhagyok minden szokásommal, fel a feltétlen reflexekhez tapadt élősködéssel.” (Portré)

             Nem lehet másképp. S ha már minden kötél szakad, kérhető az Úrtól, hogy róla se feledkezzen meg. (Ima a bitófa alatt.) S rá valóban érvényes, hogy nem beszédben áll, hanem erőben, az ország, amit Nietzsche a hatalom mindenkori letéteményesének nevezett. Ez a láthatatlan vidék, ez az ontológiai terrénum, több, mint anyag vagy fájdalom. Emberi test.

            Reflexszürkület van, ha nem tudnánk. „Mert a rémület torkon ragadja az embert, ha álmában arra riad, hogy önnön testének a porát szívja mellre éppen.”

            „Mindig is alábecsültem a létem, mely csupán egy kávéskanálnyi a lében, amit Óperenciás-tengernek monda meseköltészet.” (Egy Begman- jelenet Dávid Lynch lencsevégére kapva)

            A fülszöveg kérdései aktuálisak. „Mi van a szerepeken túl? Mi van a szerepeken innen? Hol vagyunk a szerepeinkben? Lehet-e szerep maga a nyelv, és ha igen, oszt vagy szoroz? Marno János új verseskötetében folyamatos cserebomlásokat, szüntelen alakulásokat érzékeltet.” „Célravezető volna most egy gyors reflex vizsgálat,kezdve – a gyermekjátékhoz híven –a térddel. Ott székel az a pont, amely egy aprócska kalapácsütéssel kiugraszt…”

            A mikro-tonalitás jelensége érhető tetten ez által, az egész hangok, a jelentésképződés megszokott, egységnyi jégtömböcskéi kettévágódnak. Mielőtt a szánkban elolvadna a nyelv, több áttételben megképződik  az íz, a gondolat. Az egyenletes felbontású skálák után itt van tehát az egyénített hangzás glisszandója. Az ön-reflexivitás immár visszavonatkoztatásként is beérett. Dadog a történelem utániság. Ahogy az Aszbesztózis kántálja: „Koponyánk tehát csak szemre hasonlít Yorickéra, mely Hamlet kezében akár csak ma este, számos esetben egyszerre szellőzködhet.”

Kántor Zsolt