Kántor Zsolt: Egyszerűsíthetetlen összetettség (Szeles Judit kötetéről)

Kántor Zsolt

Egyszerűsíthetetlen összetettség

Inspirált fegyelem

(Szeles Judit: Szextáns, Magvető-JAK, 2018.)

            A recenzió címe az intelligens tervezés tudományos fogalomtárából való. Azt szeretné kifejezni, hogy léteznek a természetben bizonyos rendszerek, melyeknek annyira összehangolt a struktúrája s olyannyira egymásba forrtak elemei, hogy képtelenség kivenni bármelyik alkatrészét anélkül, hogy a teljes egész ne álljon le! Nem lépésenként jött tehát létre, hanem egyetlen „pillanat” alatt. Egybeforrt. Úgy, hogy előtte valaki kigondolta. Azután inspirált állapotban meg is csinálta.

            Ez a szókapcsolat használatos a véralvadás és az emberi immunrendszer jellemzésére. A módszer (vagy jelenség?) a darwini evolúció cáfolatának leírásában is szerepet kapott. Tehát egy szétszedhetetlen, organikus egység áll előttünk, mint ez a szöveg, amit élvezettel olvas, akinek elege van immár a megfelelni vágyás irodalmiságából.

            A tisztán artikulált tempó, ami oly annyira érces, nyers akcentust használ, homogenitása okán szinte szakrálissá nemesedik.

            Ha valakit, a Tóra szerint, teljesen beborít a poklosság, egyetlen négyzetmilliméter területet sem hagyva a sima bőrnek, azt tisztának kell nyilvánítani.  Ez a szövegtest ilyen. Minden betűje, szóköze a bűné.

            De mi az, hogy bűn? A szent ellenkezője. Nem. A profán az elkülönített, a tiszta ellentettje. A bűn ennél több. Szellemi valóság. Van ereje. Élvezi önnön sugárzását. S kiábrázolja az ember legmélyebb antropológiai determinációját. Vagy annak vélt ambivalenciáit.

            A szent egyébként azt jelenti a teológia nyelvén, hogy egyedülálló, hasonlíthatatlan és új állapotú. Az igaz mivoltú létező, a szent, nem vonul ki a praxisból-kontextusból. Isten köztudottan őrzi ugyan a szentségét, mégis leszállt a magasból néha, és a nép között járt, mint Mátyás király. Mégis tudja tartani makulátlanságát, a nép között tartózkodva is; elkülönítve – de sugárzón.

            Az elválasztottság és az összekapcsolódás eme kettősségében rejlik az a sajátos hatalom, amely ebben a szakralitás-képletben tetten érhető. Az Úr, a Biblia szerint, maradéktalanul ura a világnak, elkülönül ugyan a világtól, de semmilyen módon nem vonul ki onnan. Én így tudom elképzelni az Örökkévalót. Így tud győztessé válni a valódi szakralitás, hogy a bűnösök, a profán miliők birodalmát is szemmel tartja, párbeszédbe elegyedik a megváltatlannal. (Itt most utalhatnék az igazi, vallástalan, karizmatikus Jézusra. De inkább a azt jegyzem meg, hogy engem a Hopik könyvére emlékeztetett elsőre a Szextáns modalitása. hangneme, erudíciója, Meg Bozsik Péter Vérpuding című verseskötetére.)

            A lángolás, a két végén égetett gyertya, az élet habzsolása és a naturalizmus volna esetleg a lyukkártya-rész? Nem. Egy új inercia rendszert épít Szeles Judit. A Robespierre-i erényfanatizmust el lehet felejteni az exorcizmus szigetén. Ebben a remek útikalauzban extatikus morál uralja az óceánt, a tengert. Van méltósága, ellen-metafizikája.  

            Mint narratív konstrukció, kompakt etűd. Az otthonélmény szolid, de frappáns dekonstrukció áldozata leend. Az utazás archeológiája, mondaná Foucault. Ajtó a szövegbe, imígyen aposztrofálná a kötet distanciáját-radikalizmusát Barthes. Az idegenségtapasztalat az ego önmegismerésével jár-kel kéz a kézben. A beteljesedés gyönyöre, a teljesítmény csontig lecsupaszított anatómiája reflektálttá szépül a tárgyilagos leírásokban.

            Röhrig Eszter kitűnően foglalja össze a könyv kvintesszenciáját. „A tengerészromantika kliséit a lírai én többnyire szenvtelen, tényközlő formában alkalmazza, és esze ágában sincs újabb jelentéssel felruházni vagy át-, esetleg újraértelmezni az untig ismert robinsonos, Moby Dick-es, hemingwayes szüzséket. A mítoszok, legendák vagy a középkori krónikák jutnak az eszünkbe, pontosabban a genealógiai leszármazás vagy a hőstettek felsorolásának monotóniája, amikor több versben is értesülünk egy-egy hajó építési adatairól, pályafutásáról egészen az átépítéséig, illetve ízekre szedéséig – és ezek a hajók hol elégnek, hol találatot kapnak, hol pedig egy távoli, közép-amerikai kikötőben vesztegelnek hasznavehetetlenül, akár a leselejtezett, kiöregedett tengerész, e kötet főszereplője.” (Türelemüveg. Új Bekezdés online, 2018. 08. 03.)

            Lajtos Nóra is lényegbe vágó megállapítást tesz a kötetről. „A dokumentumszerű adatolás mindvégig a valóság tér-idő kontinuitásában „lebegteti” a befogadót, ugyanakkor egy skandináv életforma fikciós világteremtése is tetten érhető a szövegekben.” (Dehir. hu - 2018. 06. 20.) Igen. Itt az időtlenség is múlni képes. A hajó az egyház. A tengerész a főpap. A tenger: a mindenség, amely rítusokat követel a szentség (az élvezet) megszerzéséért cserében. S meg is kapja. Metaforák nélküli világ. Mégis költőibb, mint a poszt-szecesszió.

            Az otthon fogalmát is átírja a Szextáns. Azt sugallja, fogság. A familiáris tradíció is száműzetéssé válik, ha nincs benne kaland. Akárha önkéntes böjt.  Vagy valami félreütés, de akkora,hogy általa megszólaljon a Hang.

            Megismételhetetlen pillanat, amikor először találkozik az ember ezzel a szöveggel. Meghökkentő kompozíció, amely feledteti a komponálást, mint szervezőelvet. Az ilyen művek tartóztatják fel a hipokrízist, az öncsalást, a honi, militáns retorikát. Talán még önnön komolyságuk elől is föllibbentik egy percre az abszurd módon telefirkált fátylat, hogy látszódjon a mögöttes átlépés. Az emberi bőr alatt nincs ott a lélek. Annál több van ott. Egy organikus nyelv.

(Szeles Judit: Szextáns. Magvető Könyvkiadó–JAK, 2018, 84 oldal, 1999 Ft)