Kántor Zsolt:

Krisztusi projekt

A befejezhetetlen mű

Knausgärd, Karl Ove:

Élet - Harcom 4.

 

Magvető Kiadó, 2019.

480 oldal, 4999 Ft.

Fordította: Patat Bence.[1]

 

 

 

 

 

 

         A tizennyolc éves Karl Ove Knausgard az érettségi után egy északnorvég halászfaluban kezd önálló életet. Bár életében először tényleg távol van az apjától, a fizikai távolság sem feledteti a múltat, amely Hafjordban is kísérti. Knausgard tanítóként helyezkedik el a falu iskolájában, és saját lakásba költözik, ahol végre van tere és ideje írni, ám két dolog állandóan eltereli a figyelmét a munkáról: az alkohol és a nők. A Harcom sorozat negyedik része közelkép a kamaszkor vágyairól és szenvedéseiről, szégyenről, megaláztatásról és az ambivalenciáról.

         Bár Knausgård első két könyve (Ki a világból, Mindennek rendelt ideje) rendkívül kedvező fogadtatásban részesült, Norvégia-szerte ismert íróvá csak a 2009 és 2011 között megjelent Min kamp című hatkötetes – több mint 3500 oldalas – önéletrajzi regénysorozatával vált. A könyvek a hatalmas siker mellett megütközést is keltettek, melynek oka: egyrészt a regényfolyam provokatív címe volt. A Min kamp Hitler Mein Kampfjának norvég megfelelője; másrészt – amint arra többen rámutattak – Knausgård túlságosan is reflektorfénybe helyezte barátai és családtagjai magánéletét, volt feleségét csakúgy, mint a nagyanyját. Mindazonáltal a regények szinte kizárólag kedvező kritikát kaptak, különösen az első két kötet, és már az utolsó könyv megjelenése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a sorozat a norvég irodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítménye: az alig ötmilliós országban a Min kamp-ciklus több mint 450 000 példányban kelt el.^[5]

         Egy rádióinterjú során, melyben az író elvált felesége, a több Min kamp-kötetben is központi szerepet játszó Tonje Aursland is részt vett, Knausgård elismerte, hogy néha úgy érzi, a mű írásakor „fausti alkut” kötött – feláldozta barátait és családtagjait az irodalmi siker oltárán. 2010 októberében a norvég közszolgálati rádió egyik dokumentumműsorában Aursland nem rejtette véka alá, mit gondol arról, hogy akarata ellenére is főszereplője lett ex férje önéletrajzának; Knausgård nagybátyja pedig, aki a Min kamp lapjain Gunnar néven szerepel, a norvég sajtóban nagyon is kritikus hangot ütött meg a regényciklussal szemben.

         A Min kamp-regények különböző nyelvekre történő fordítása jelenleg is folyik. A regényciklus néhány része már megjelent Dániában Svédországban, Németországban, Magyarországon, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, valamint több más országban is, jelentős kritikai elismerést váltva ki.

         Így írt róla a híres kritikus, Liesl Schillinger a Wall Street Journal hasábjain. „Korábban egyetlen norvég író sem merészkedett ennyire teljes kitárulkozásra.” Franciaországban nagy hagyománya van az önéletrajzírásnak, és az Egyesült Államokban is gyakoriak a memoárok, de Skandináviában nem. Ahogy Lorin Stein amerikai kritikus megjegyzi: „A norvégok szerint a gyónási ösztön kulturálisan olyannyira idegen tőlük, hogy ez a tény paradox módon hasznosnak bizonyult Knausgärd számára.” Maga Knausgård így látja: „Át kellett lépnem egy küszöböt ahhoz, hogy valódi emberekről írjak, és a nyíltság sokkolóan hatott. Ez nagyon fontos volt számomra, bátorsággal töltött el.”

         A magyar recepció egyik legjobb recenziója Urbán Bálinttól származik, aki az És kritikarovatában tette le névjegyét ebben a világirodalmilag is jelentős mű és ügy kapcsán.

„A Harcom tehát monumentális vállalkozás, egy brutális méreteket öltő forma keretei között kidolgozott és konzekvensen végigvitt irodalmi és esztétikai program, mely az önéletírás hagyományából táplálkozik, annak horizontját azonban mind a forma monumentalitása, mind a regény narratív konstrukciója, mind az önéletírási konvencióktól markánsan eltérő, nagyrészt esszéisztikus elemek beépítése révén egyértelműen kitágítja és felforgatja. Nem csoda, hogy számos kritikus Az eltűnt idő nyomában- hoz hasonlította. A modernség nyelvileg túlhajtott prózanyelvét természetesen hatalmas különbségek választják el a norvég író által működtetett regénydiskurzustól, mindazonáltal az összehasonlítás mégis megállja a helyét, ha az epikus forma szinte elrettentő monumentalitása, az emlékezéspolitika lehetőségei, az írás meta-narratív tematikája, és az íróvá válás, az írói identitás elnyerésének kérdései alapján állítható párhuzamba a két eltérő szövegvilág.”[2]

         Tóth Krisztina, író, aki a Könyvfesztivál[3] alkalmából itthon köszöntötte, kitűnően jellemzi néhány mondattal attitűdjét. „Ahogy haladtam apránként előre a szövegben, egyre világosabbá vált, hogy a szerzőtől semmi sem áll távolabb, mint a provokáció. És egyáltalán, bármiféle hatásra való törekvés. Esze ágában sincs provokálni, nem is gondol az olvasóra. Figyel. Nem akar elképeszteni, meghatni, ráébreszteni semmire: csak rögzít, mesél, komponál, koncentrál a szavakra, a ritmusra. A regény által gondolkodik önmagáról.”

         A szerző világszemléletével összehangolt beszédmódja valóban egyfajta teremtői magatartást képvisel, de ennek kinyilvánítása távol áll tőle. S ezt számomra Thomka Beáta tanulmánya sugallta először, annak ellenére, hogy ő nem állít ilyesmiket. [4]

         Thomka Beáta feltérképezi a regényciklus történetteológia hátterét. Sorra veszi azokat a világkép-darabkákat, amelyek bele vannak kódolva a szövegbe. (Persze, elég súlyos és komoly világkép-darabkák ezek, a kicsinyítő képző azoknak a nem-helyeknek szól, ahol ezek a jelentős szellem-tömlők meghúzzák magukat a betű-architektúrák és gondolkodásmód-ornamentikák között.) Grandiózus erudíció ez, és mérnöki precizitással megrajzolt ívek és pántok alkotta szöveg-templom, amiben nincs ott a szövetség ládája. Tehát minden szakralitás hiányzik, ugyanakkor mégis egyfajta lényeg csak-csak munkálkodik a kontextus csillagkupolájának hátsó zsebében. Ott van benne Hamsun: Éhség-je. Strindberg és Ibsen. Celan és Ransmayr. Borges és Ingeborg Bachmann. Dosztojevszkíj és Csehov. Canetti, Joyce, Walter Benjámin. És a leghorrorisztikusabb festők világa, Munch és Kiefer. (Kiemelés tőlem: Kántor Zsolt).

         Az európai fogalmak szerinti múlt nélküli kultúrák kiváló kutatója, Claude Lévi-Strauss használja a történelem felkínálta „nyomokkal” kapcsolatos alábbi megkülönböztetést. Az egyik fajtája e nyomoknak olyan, mint valamiféle, a múlt egy tetszőleges pontján gondviselésszerűen elhelyezett ajándék, amely ott hever az út szélén, csak le kell hajolni érte, a másik viszont inkább a zsákmányhoz hasonlatos; miközben adatokat, információkat gyűjt, a kutató egyszerűen kifosztja a megismerni vágyott területeket. (Ez utóbbi mozzanatról egyébként Lévi-Straussnak mindenkinél alaposabb ismeretei lehettek.) Knausgärd mind a két metaforát működteti.

         A teremtés-kinyilatkoztatás megváltás hármas oszlopcsarnoka. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás megannyi rejtett trianguluma. Ó-, és újszövetség egymásba szervesült szótárprogramja. Kvantumok és fotonok. Szubatomi részecskék, húrokkal felszerelt plazmák és mélyhűtött múltak.

         A szöveg egyfajta szellemi áldozatnak is tekinthető, a könyv olvasása közben az olvasó úgy tapasztalja, nemhogy remény nincs, hanem esély se, hogy valamikor is legyen más út a krisztusi engesztelésen kívül arra, hogy belelássunk a legeslegnagyobb elbeszélés mögötti teljességbe és abszolútumba. De Knausgärd a nyelv vérét ontja, nemcsak a szövegét. És kifolyik a legőszintébb szkepszis, ami nélkül nincs intellektuális lét.

         Emlékezet és felejtés nem feltétlenül egymást kioltó tevékenysége, de mindenesetre dokumentálhatóan agresszív párbeszéde, optimális esetben, a múlt és a jövő felé egyaránt nyitott értelmezés megformálódását eredményezheti.[5]

         Semmi érzés. Csak a puszta tények? Nem! Bár szikár, szűkített a száloptika, annál inkább ízlik.  Cselekedetek. Tett és vér. A törvény és a kegyelem libikóka-lábjegyzetei. A tudat, hogy ebben a világban és ebben a testben nincs nyugalma az emberi nemnek, csak! Csak. És folyt köv!

         Pneuma Hagion súgott. S létrejön, s reméljük, magyar nyelven is megképződik, egyfajta nem-szakrális, de mégis abszolút hiteles világmagyarázat-inverz.