Álomidő

 

Oláh András:

április bolondjai,

Magyar Napló Kiadó, 2017

 

Az évtizedek óta verset, drámát, novellát, recenziót publikáló Oláh András tizenharmadik kötetét vesszük kézbe az április bolondjai olvastán. Sokszínű könyv: rímes, ritmikus versek különböző válfajai – kereszt- és páros rímes találatok, limerickek – váltakoznak szabad versekkel, a kötött és a szabad forma közti átmenetet sejtető megoldásokkal. Az április bolondjai egyébként sem a kötetcímben, sem a verscímekben, sem a mondattagolást segítendő nem használ nagybetűket (a személyneveket kivéve), központozást is alig, s ez egyetlen szövegfolyamként olvastatja az egyébként öt ciklusba tagolt verseskötetet.

Véleményem szerint a legsikerültebb az első ciklus, a lecke a hazáról. Ennek témáit nem is kell bővebben magyarázni; ugyanakkor a hazáról szóló, azzal valamilyen kontextusban álló versek többségükben valóban mentesek közhelytől, pátosztól. Találunk ugyan efféle gyengébb sorokat is, például a kötetcímadó versben: „s ki lopta ki zsebünkből az álmokat / és másolt ide egy rongy hazát”, de eredeti, ütős sorokat is lelünk bőven. Idézhetnénk a teljes életmentő gyilkosok verset, vagy a tetszetős rímekkel operáló monológ néhány sorát: „ölel Tatjana Nyina és Mása / vagytok lábnyomok találkozása / az idő benned lassan megtelik / de sok még a kérdés az utolsó reggelig”.

Az egész köteten átívelő központi motívum az időé és az álomé: mintha egy saját „álomidőt” teremtene a költő, amely inerciarendszerben újraértelmez, új megvilágításba helyez történelmet, szerelmet, magányt és emlékeket. Harminc-egynéhány évnyi nyár nem több, mint egy zongorafutamnyi pillanat, előbuggyan a mélyre nyelt idő például a mindennapi keresztjeinkben.

A fölégetett hidak ciklus szabad verseiben végighúzódik a szerelmi szál, de nem beteljesült, boldog párkapcsolatot idéz, hanem az őrlődő, önmagával meghasonló, gazdátlan érzéseivel mindennapos harcot vívó ember zaklatott lelkivilágát tárja elénk: „büntetésem töltöm: őrzöm a múltból / lopott álmokat s ma sem tudom / jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak” (magasles); „s már nem számolom / hány álmot aludtam át nélküled / mióta csak halott emlékeket tudok szeretni…” (már nem számolom). A legsikerültebb darab itt az egyetlen rímes vers, a hajnal a buszmegállóban: „múltad kopott kifordított kabát / az ősz lomhán átölel s fojtogat / érzed a részvétlen hold testszagát / és őrzöd a fertőzött álmokat”.

A tájékozódási pont ciklusnál aztán érzésem szerint kissé leül a szöveg, egysíkúbbá válik, nem világos számomra, mi is különíti el az előző egységtől; jobb és kevésbé jó darabok váltakoznak. Helyenként megcsillan a valódi költészet, és plasztikus képekkel, remek sorokkal örvendeztet meg: „mint kötésen a vér átszivárogsz / s jut számodra egy kicsinyke végtelen”, de a szövegidegen sutaságra is akad példa: „maradok a legigénytelenebb szerető / s te tűröd hogy illegális bevándorlód legyek”. A nincs bocsánat című versre pedig tényleg nincs bocsánat.

Sok az átjárás, szövegáthallás a kötetben, s ez izgalmassá teszi. A harmadik ciklus, az Anna naplójából egy alcím révén Juhász Gyulára enged asszociálni, a szökési kísérlet és a modoros modortalanságok fejezetek pedig tele vannak rejtett és explicit irodalmi allúziókkal, konkrét történetekkel, parafrázissal: Petőfit, Kürti Lászlót, Fecske Csabát, Oláh Jánost, Borbély Szilárdot, Kocsis Zoltán zongoraművészt hívják táncba e versek, jellemzően színvonalasan, olvasmányosan. Az elveszett kézirat egyenesen – a szerző útmutatása szerint – „Petőfi Sándor A helység kalapácsa című vígeposzának eddig elveszettnek hitt részlete”, mely a történet szórakoztató, pajzán továbbverselése. A kötetben egyébként ez az egyetlen költemény, mely rendes központozást tartalmaz, emiatt ki is lóg kicsit a könyvből, de nem hat idegenként a szövegfolyamban, inkább friss levegőt hoz annak végtelenített monológszerűségébe.

Mondják: a költő először egyszerűen és rosszul ír. Majd bonyolultan és rosszul, a következő állomáson bonyolultan és jól, végül jól – és egyszerűen. Oláh Andrásnak van még hová fejlődnie, de nem áll rosszul. Hogy emelkedő minőséget mutat a műegész, jól példázzák a már idézett hajnal a buszmegállóban utolsó sorai is: „ismét magadnak fordítasz hátat / a buszmegállót pára s köd fedi / összeérnek álmodban az árnyak / annyi mindent kell még elfelejteni”.