Szárnyas fejvadász

Szárnyas fejvadász 2049

Ridley Scott Szárnyas fejvadásza annak ellenére minden idők egyik legkultikusabb sci-fije, hogy egyáltalán nem kommersz, sőt kifejezetten mély és cseppet sem könnyen emészthető film. Amikor bejelentették a folytatást kissé szkeptikus voltam és feltettem a kérdést: szükség van rá 35 évvel később? Jobban belegondolva viszont a történetben van potenciál, mi több az okos marketingkampányban több kisfilmet is közzé tettek, ami azon felül, hogy bemutat néhány karaktert, elmeséli mi történt az előd és a Szárnyas fejvadász 2049 közt. A legnagyobb húzónév (Harrison Ford és Ryan Gosling mellett) mégis napjaink egyik legstílusosabb rendezője, Denis Villeneuve volt.

K (Ryan Gosling) fejvadászként dolgozik, akinek munkája, hogy felszámolja a megmaradt, régi típusú androidokat, a replikánsokat. Egy akciója alkalmával különös nyomra bukkan, amit próbálnak eltusolni, ugyanis ha kiderül az igazság, az háborúhoz vezethet. A történetről legyen elég ennyi, nem hiába övezte akkora titkolózás a cselekményt. A sztori gerincét egyértelműen a nyomozás szolgáltatja, ugyanakkor az első részhez hasonlóan ismét mélyre ásunk az emberi lélek bugyraiba. Villeneuve sosem siette el mondandóját, a Szárnyas fejvadász 2049 esetében sem tette. A két és fél órás játékidő hosszú, megkockáztatom indokolatlanul, ellenben nem lehet felületességgel vádolni a direktor urat. Aprólékosan odafigyelt a részletekre, gondolok itt mind a sztorira, hangulatteremtésre és karakterrajzokra. Ez utóbbi esetében egyértelműen K van a középpontban. Remekül végigmegyünk a jellemfejlődés rögös útján, a kezdeti érzelemmentes végrehajtástól kezdve a fájdalmas felfedezésen át egészen az áldozathozatalig. Ahogy hősünk szépen lassan összerakja a kirakós darabjait, úgy lesz egyre komplexebb a cselekmény és úgy feszeget egyre komolyabb és komolyabb témákat, úgymint az emberség mibenléte vagy a felsőbbrendűségi kérdés. Olyan filozófiai mélysége van a filmnek, amit látványmozitól ritkán kapunk. Ez jellemző volt az első részre is, mégsem lehet Villeneuve-re sütni, hogy másolna. Úgy olvasztja ebbe a világba a saját nézőpontját, hogy tökéletes összhangba hozza a két epizódot. És ha már a mű univerzumánál tartunk, ki kell emelnem a vizualitást. Az elődből is ismert komor, sötét képi világ, folyamatos esővel, jelen esetben havazással és a neonfényben úszó mocskos utcákkal, utánozhatatlan atmoszférával ruházzák fel a képsorokat. Villeneuve tehát vérprofiként kezelte az alapanyagot és igényesen vitte tovább a történetet. Közel sem minden kérdésre ad választ, bőven van min gondolkodni a végfőcím után és egy kis hiányérzetem is maradt a befejezésre. Hatásos, de valamivel fajsúlyosabb epilógust vártam, azt viszont meg kell említenem, hogy az elvarratlan szálak miatt nem lepne meg egy újabb folytatás. Persze az első rész is számos kérdőjelet hagyott maga után, olyanokat, amikről mind a mai napig vitáznak, ennek pedig így kell lennie. Mindenestre szívesen visszautaznék ebbe a nyomasztó, disztópikus Kaliforniába, még ha az olykor ellaposodó történetvezetés ront is az összképen, valamint a rendező előző filmjénél, az Érkezésnél tapasztalt katarzis most elmaradt.

Ennek ellenére a Szárnyas fejvadász 2049 az egyik legigényesebb folytatás, ami valaha készült. Nem egyszerű, sokszor iszonyú lassú, már-már meditatív, olykor zavarba ejtő, de precíz, aprólékos és aktuális témákat jár körbe. A színészek, képi világ, zene, történet  mind egyben van, szinte a legkisebb részletig. Villeneuve újfent bizonyította, hogy azon kevesek közé tartozik, akik mesterien képesek keverni a látványt a tartalommal. Az már csak hab a tortán, hogy minden idők egyik legkultikusabb filmjét folytatta remekül.