Az öltöztetőnő búcsúja

Az öltöztetőnő a felmondás kézhezvétele után öt perccel megállt a hajógyár udvarán és még egyszer, utoljára egyetlen pillantásban akarta összegezni, amit évek alatt átélt. Nem ment. Csak sírás lett belőle. Megfogdosta a díszleteket. A kastély-fragmentumokat a Kafka színműből. A heverőt a Rómeó és Júliából. És egy labdát a Mándy-dráma kellékei közül. Megtűrték még, mielőtt végleg eltávozott volna. Várta, hogy valaki megszólítsa búcsúzóul legalább. A test nélküli mondatok, mint az árnyékok, szertefoszló múltként és emlékképek szövevényeként lebegtek az érkező szereplők háta mögött. Pókháló finomságú anyagként, sérülékeny és tünékeny lepelként, amely minden megérkezőre rátekeredett. Valami eredendő keserűség illatát érezte, amint belépett a szellemi műhelybe. Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében. És megpillantotta a piperepolcon a kék szótöveket. A falon a térképbe gravírozott, félregombolt égboltot.

Csak maguk a színészek, a hús-vér építőkockák tudták igazából, mit ért az ő precizitása. Vagy még ők se. „Minden pillanat kezdet és becsukódás.” Hajolt hozzá a szubrett. Ez a beszéd most jól esett a szívének. Semmit nem mondott ezzel a nő, de legalább próbálkozott. A traumák allegóriává dermedtek. S abban a pillanatban besötétedett az udvar. A fővilágosító annyit mondott, hogy sajnálja, de a reflektorokat most nem tudja bekapcsolni. Még felhúzott egy cipzárt egy citromsárga kardigánon. Fölvarrt egy akasztót a kincskereső kisködmönre. És átölelte a Sámson elmozdította oszlopot. Mintha kinőtt volna a szívében a fű.