kilép a gyermek a csillagtérbe*

 

csikorgott a ceruza az érdes palán

finom vonalakat láttam

síkokat repedéseket foltokat olykor

s a méz színét

egyszer kék követ találtam

hullámzik zúg a víz

elnéznénk akármeddig

a pára kikristályosodik és

kihajt a jégvirág

megőrzi lényegét

de új formába öltözik

 

elég egy jégdarabbal

zöld levéllel piros bogyóval

megdörzsölni a papírt

és máris különös fátylak

és szárnyak suhognak

az elkülönített fehér képsík

üressége lassan megtelik

levelek erezete csillagképek

vizek fodrozódása emberi arcok

felragyognak a színek

mély hallgatag sötétben vagy fénylőn

megjelennek a kövekben

vagy egy virág sziromlevelén

láthatóvá lesz a szúírta kép

a haldokló fa kéreg nélküli törzsén

 

jó lenne belefesteni a térbe

mint a nap az ég a felhő a vihar

színeket teregetni a táj szárítókötelére

dombos tájban szentendrei házak

feszülettel tűzvörösek

a rozetta-kocsit röpítő lovak

bőrén áthat a világ szava

a festőt nem hagyja nyugodni az emlék

felébred nappal s éjszaka

nézegeti a fákat

a hegyek formáit tapogatja

ó a gondolatok az emlékek a festékek

a mélység a kép síkján alkot teret

a színek szabadon lebegnek

a vastag fekete vonalak között

a mélység lerombolódik

s megépül a kép mezején a kivégzés

és a feltámadó emberi alak

 

szétszakadt a létezés selyemszövete

a végtelen mozdulatot nem lehet többé

egyetlen karácsonyfára kötözni

a grafitpálca fekete vonala

a tábla csöndjét fölkavarja

kilépnek a színek a képek

a múzeumi unalomból

mert a mindenségnek

ugyanolyan fontos egy lepkeszárny

mint a tejútrendszer csigavonala

 

üljünk le egy fasorban a padra

lepkék cserebogarak és galaxisok

röpködnek körülöttünk

egész lényével lép ki a gyermek

a csillagtérbe