Győri László: A tengerrel szemközt-versek

 

 

A TENGERREL SZEMKÖZT

 

 

Elindul, megindul, inogva botorkál,

mint aki térdében protézist recsegtet,

olyan fájdalmasan éri el a kőszál

legtetejét, de már viszi a tekintet

 

messzire, messzire. A fényes horizont

nagy szemekkel néz rá, akár a telihold.

– Onnan jöttem, onnan, az óriás bálvány

nyakában, túl, által a világ határán.

 

Szikla meredélyén pillant a tengerre.

Milyen tömérdek öl! Talán elrengetne!

Végeérhetetlen méri a végtelent,

ahogy nézi, sorsa előtte megjelent.

 

Az elszéledt juhok elé hömpölyögnek,

a szelíd hullámok taréján ömölnek.

Petrencés rúdját most gazdája elejti,

az az árnyék mintha meg tudná szeretni.

 

Gazdája árnyéka csobban a tengeren,

megbékélt szívével hosszasan elmereng:

– Mégiscsak fölnevelt... Csakhogy a juhai...!

Szebb gondja volt, így hát joggal esett neki.

 

A petrencés rúdnak árnyéka sötétlik

távol a tengeren, szinte már az égig.

Sötétlik, felnyúlik, fölmered az égre,

valóságos rúd az, nem képzelődése.

 

Egy hajó hordozza. Dehogy petrencés rúd,

amely az óceán ködében elé nyúlt!

Kalózlobogó csüng a néma tákolmány

egekbe tülekvő, mogorva árbócán.

 

Reped az ég alja, hajó repesztgeti,

a fekete bárka már olyan közeli,

hogy ijedtében már-már két szeméhez kapna,

szemének bogarát nehogy kifakassza.

 

Kiütné a szemét, ha közelebb kelne,

és jön is már, jön is egyre közelebbre.

Úszik, úszik, jön, jön, mintha kapitánya

kedvező kikötő helyére találna.

 

Némán, megdermedve nézi az idegen

jövevényt, hajó-e csakugyan, amit lát?

Nézi, hosszan nézi, vizslatja, amíg hát

csak hajónak látja igazi tengeren.

 

A hajót kikötik, de ki köti a parthoz?

Hol van a kapitány, hol van az a matróz?

Ki küldte, mi hordta, miféle utakról

hozta ide kalóz, haramia, rabló?

 

Szemközt a hajóval a magas kőszálon

nem túl az életen, innen a halálon,

mely nem jön el soha örök életére,

hozzá van kötözve, úgy bele van téve,

 

hogy ez a hajó se vinné el a hátán,

amint idehozta az óriás bálvány!

Szemközt a hajóval, szemközt a tengerrel

fújja a szél, fújja, veri permetekkel,

 

sós permetben ázik a tengerrel szemközt

egyedül a szírten, kőtömb a kövek közt.

 

 

 

 

TETEM

 

 

Nem ég madarai,

nem is a mezőké,

hanem a tetőké,

sétáltató aszfalt

az útjuk örökké,

amely ha vigasztalt,

nem vigasztal többé.

 

Láttatok-e sasos

címert hivatalos

papírokra nyomva?

Ez a néma szárnyú

címer más szabású,

a vér a festéke.

Ez a galambtetem

milyen birodalom,

milyen nagyhatalom

aszfaltra, a porba

leütött pecsétje?

 

Összetiport csőre

gyöngyöző burokból

hogyha még burukkol,

csak a rothadásról.

Csak halál vizéről,

mocskos pocsolyáról.

 

HÉT NAP HETET ŐRÖL

 

 

Megnyomja a kertet

a fűnyíró traktor.

Két kereke kerget,

két másikat hajszol,

tekerget, nyekerget

a fű végtelenjén.

Tarra nyírja, szabja,

a föld levegőzik,

tárul a szabadba,

sóhajtva szellőzik.

Egy futrinka rajta

fénnyel kergetőzik.

Két kerek szem lesi,

szélvész csőr elkapja,

csippent a szerencsén.

A fűnyíró kései

forognak, megállnak,

nyugalmat találnak.

Hét nap hetet őröl,

s kezdődik elölről.