Lángi Péter versei

                               

           Álmom

 

Mostanában néha álmot látok:

Köröttem lázas kapkodások,

s én a folyosón csak állok, állok.

Napló, könyv kezemben, s a toll.

Egy osztály vár rám valahol.

Már elhangzott a csengetés,

de célom sűrű ködbe vész.

Az órarend sem látható,

épület sincs, csak folyosó.

Fogy türelmem s a józanész,

míg meg nem ment az ébredés.

 

Igen, mindez ma már a múlt,

tanárságom mély kútba hullt.

A tanítvány új jelzőt kapott:

„egykori”, „régi” vagy „a volt”.

Tudom, az is, az iskola

− emléke még sokunkban él,

szétárad bennünk, mint a vér −

szomorú szép nosztalgia.

 

 

Keszthelyi múzsa

 

Átsuhant, vagy talán itt lakik?

Szétszórta ihlető csókjait,

s így született sok próza, vers,

arról, hogy épp miről merengsz,

a bánatodról, hadd apadjon,

örömödről, hogy szaporodjon.

A város régi s új kincseit

ragyogtatták, s az álmaink,

szívünkre raktak csodaszert,

ha felzaklatták vad hírek.

 

Maradj itt múzsa, városunk ne hagyd,

bűvölőnk, gyógyítónk te vagy!

Olimposziak, ó segítsetek,

hogy otromba szatírkezek

a gyönyörű szavak varázsát

gorombán torkunkba ne fojtsák!

 

 

 

 

 

 

Bukolikus variációk

 

Alkonyi fákról

hull a homályból

madár csipkézte csend,

tücsökszón megremeg,

és száll a völgyi mélybe.

Lassan lelkem medrébe ér le.

 

Nyalábolom, remegve óvom,

nehogy akármelyik goromba gondom

sután vagy készakarva

szétzavarja.

 

A csend öblén ülepszik meg nyugalmam,

Ezer sebemre balzsam.

E könnyű gyolcsba vontak

Csitulnak, szunnyadoznak.

Már csak

azok sajognak, fájnak

- egyre jobban -,

amelyeket másnak

magam okoztam.

 

           2.

Alkonyi fákról

hull a homályból

madár csipkézte csend,

tücsökszón megremeg,

és száll a völgyi mélybe.

Lassan lelkem medrébe érne,

de felbőg egy bamba gép

és máris minden bűvöletnek,

 csodának vége.

 

 

                 Őt láttuk mindenhol

Bár, hatalom, sose juss vad akarnok durva kezébe!

 

 

Hajdan a tömzsi, kopasz diktátort, Rákosi Mátyást

Őt láttuk mindenhol: az utcán, sarki plakáton,

hentesboltban lógni a kolbász, sonka helyett is,

vagy kirakatban az alsónadrágok, bugyogók közt,

s tankönyvekben. Minden nap pózolt a lapokban:

szántóföldön kézi kaszát próbált bazsalyogva,

máskor fürge szövőnők közt állt bamba mosollyal,

élmunkásokkal fennhéjázón parolázott,

kölykökkel nyakkendősen tar Rákosi pajtás.

 

Így rontott bele durván minden pillanatunkba,

míg a hozsannázás, lelkes taps szinte parancs volt,

- könnyen ment akkor poklok poklára kerülni -

s ettől a nép csak még jobban gyűlölte, utálta.

Féltünk, s többnyire vicc oldotta a páni szorongást:

 

Jött az ukáz, hogy a felvonulásra muszáj dekorálni.

Ám a szegény embernek nem volt épp cicomája,

hát a csupasz hátsóját nyomta az ablaküveghez.

Jött a menet, s lám Rákosiné ámult a csodára:

„Nézd, Matyi, eddig nem láttam még ezt a fotódat.

Mennyire jól nézel ki e formás, izgi pipáddal!”