Vadon

Nem tudta, honnan jön, és azt sem, hogy miért.
Élete egyetlen szereplőjére emlékezett:
egy hóesésben hempergő kutyára.
De voltak emlékei az útról.
Hogy milyen korgó gyomorral mogyorót falni végre.
Magaslesből hallgatni a fenyőfák zúgását.
Esőt inni, aztán várni, hogy elálljon.
Megérezni egy másik élőlény szagát.
Érzékelni, ahogy változik a teste:
szíjasabb lesz és engedelmesebb.  

A falvakat elkerülte,
de erre nem figyelmeztette semmi:
se út, se tábla.
Egy körtefa volt az első jel,
(az ikrás, édes lé lecsorgott a torkán),
egy beomlott kút a másik.
Két ház állt még a tizenvalahányból,
akácfa nőtt ki az egyik ablakán.
A másik őt várta.
Bizonyosság volt ez is,
mint a hóban hempergő kutya.

A lakat tartotta magát, a pánt engedett.
A konyhaasztalon leborítva az elmosott edény.
A kamrában négy üveg lekvárt talált,
gondosan felcímkézve: kajszi 1993-ból –
emlékezett az ízére, mielőtt megérezte.

Tükörbe csak másnap nézett,
utakat vágott a bozontos arcba,
de nem ismerte azt az embert.
Aztán utakat vágott a fűbe:
elvadult szőlő kúszott a fákra,
volt dió és volt gesztenye.
Temetőszagú krizantémbokor mellett
fehér maszkot, szarvaskoponyát talált.
Nyélnek való fát keresett, farigcsált estig,
aztán vacsorára gesztenyét sütött.

Éjjel szarvasok jártak a kertben,
mint a kihangosított szívverés,
körbedobogták a házat,
fújtatásuk behallatszott a törött ablakon.
Gesztenyehamuba nem léptek,
nyomot nem hagytak,
se a lekaszált fűben,
se a szikkadt földön.
De reggelre eltűnt a koponya
a krizantémbokor alól.