Purger Anna: A sor

 

Tegnap volt egy éve, hogy eltemettük Kalmár Imrét. A városban sokan türelméről ismertük. A Margit téri újságárusnál gyakran összefutottam vele, ahol a kígyózó sorban mindig ő állt a legnyugodtabban. Imre azt állította, az ember arca ott mutatkozik meg, ahol várnia kell.

A bevásárlóközpontokban mindig gondosan felmérte a pénztárakat. Kiszámolta, melyik halad gyorsabban, majd minden logikát félrerúgva, a hosszabbhoz állt. ,,A türelmet gyakorolni kell! “– mondta. Nevettem rajta. Nem vagyok türelmetlen ember, de az idő akkor is idő. Nem szívesen pazarolom.

Az órája alighanem csak dísz volt vékony csuklóján, régi, kopott bőrszíjas darab. Egyszer megkérdeztem, miért nem cseréli le. ,,Apámtól kaptam. Ő tanított meg várni.” – felelte.

Ennyit mondott, de később elmesélte, hogy gyerekként apjával órákig ültek a buszmegállóban. Figyelték az embereket, találgatták, ki hová tart. ,,Szűkebbé válik számodra a világ, ha sietsz.” – mondta neki az apja. Talán innen ered Imre különös nyugalma.

Egyszer a boltban egy hölgy a fejéhez kapott, miszerint valamit elfelejtett. Imre, mint egy testőr, úgy őrizte helyét. ,,Ő állt itt először, vissza is fog térni, hát akkor ki vagyok én, hogy megelőzzem?” -mesélte nekem. ,,Nincs ki a négy kereked! A percek, azok az értékes percek!” – ráztam a fejem. ,,Neked” – felelte csendesen.

Imrének volt egy fia is. Beteges gyerek volt, törékeny csontokkal, makacs, visszatérő lázzal. Imre mégsem sajnálkozva nézett rá, hanem ugyanolyan türelemmel, akárcsak a sorokra. Egy nap fia elesett a biciklivel, a kormány belefúródott az oldalába. Fel tudott állni, de a fájdalomtól sírva kapaszkodott apjába.

A sürgősségin zsúfoltság volt. Imre leültette fiát a nyikorgó műanyag székre, majd megszorítva kezét odasúgta neki: ,,Rendben leszel, itt vagyok melletted”

Az órája akkor is a csuklóján volt. Akkor nézett rá először. Nem idegesen, vagy siettetve, inkább úgy, mint aki emlékeztetni akarja magát valamire.

Az ügyeletes orvos, amint megpillantotta a sápadt fiút, azonnal intett. Imre felállt, de nem rohant. Később az orvos azt mondta, perceken múlt.

Amikor utoljára láttam Imrét, ismét sorban állt. A temetés előtt néhány nappal futottam össze vele a postán. Karján ugyanaz a régi óra volt. ,,Még mindig a hosszabb sort választod?” – léptem oda hozzá. ,,Már nem számolom. Mindegyik hosszú valakinek” – felelte.

Sokáig azt hittem az idő fogy. Aki siet, az markol belőle és nyer, aki vár, lemarad. Imre úgy gondolta, az idő tér, és ha sietünk, kisebbé válik körülöttünk a világ. Néha most sem tudom, melyikünknek volt igaza, de ha sorban állok, igyekszem nem szűkíteni magam körül a teret.