Csider Sándor versei

 

 

Lélektűz

lélektűz nem látható
nem lobog nem hamvadó
örökké van nincs sehol   
benned beszél kintről szól

földön túlról származó
mozdulatlan szárnyaló
minden tettet átható
változatlan változó

rosszat jóra hangoló
sötétségbe fényt hozó
szép jövőről álmodó
érte éltet áldozó

 

Játszottam apámmal   

Hetente egyszer jött haza,
vidéken dolgozott apám,
nyakába emelt olyankor    
borostás csókjai után.

Futott velem a szobában,
kerültünk asztalt, székeket,
szárnyat formáltam kezemből,
repültem bútorok felett.

Kacagva néztem a mélybe  
imbolygó falak között,
pásztáztam rejtett csodákat   
sarokban a tükör mögött.

Színes dobozok integettek  
szekrényünk titkos tetején,
befőttesüveg őrködött  
mesés világuk peremén.

Csipkefelhőkről néztek rám 
porcelán babák, őzikék,
kicsi szobánkba költözött,
leszállt hozzánk a magas ég.

 

Nárciszok

Hegy oldalában állt a házunk,  
elhagyta apám és anyám, 
bátyámmal együtt égbe szálltak,
elválaszt tőlük hét határ.

Fekete szedret senki nem szed
fényt hozó napnak hajnalán,
nem talál illatos körtéket 
dédelgetett kis körtefán.

Nárciszok nyíltak kert közepén,
átéltek nyarat és telet,
napszínű, zsenge koronájuk 
édes otthonból hova lett?

Markoló falta fel a házat,
halálra sebezte udvarát,
földet borított virágokra,
betemette a sok csodát.     

Mélybe veszett a nárcisztenger,
tavasz fényére hiába vár, 
éltető földjük lett a sírjuk, 
nem bújnak elő sohase már. 

 

Négy sor a szeretetről

A szeretet fénnyel teli,   
általa minden él, ragyog,  
hideg falak között a lélek    
halálra váltan sír, vacog.