„Kócsag szárnyal ezüst magasán..."Keresztury Dezső verseinek balatoni madárkatalógusa
Keresztury Dezső hatvanadik évnapjára állíthatta először össze válogatott verseinek gyűjteményét. Az Emberi nyelven című kötete 1930 és 1965 között született költeményeinek gyűjteménye. Oldalain lépten-nyomon a költői képekbe fogott madarakkal találkozunk:
Dermedt szívvel állok, csak az ágak
ingó dércsipkéje sejlik távol;
halk zajával a sikló madárnak
száll fölöttem édes ifjúságom.
(Ifjuság)
Másolom ki a strófákat, s még csupán e válogatott verses könyv oldalainak első ívénél tartok:
Ó, magas messzeség!...
mely minket is kinyit s forgatagába rontja
kihúnyt napok rongyhalmait,
s mint nyugtalan madár, szélre szomjas fák lombja:
rebbenni, szárnyalni tanit…
(Ötven után)
Madár száll, felleg, kék azúr s felettük
csillagok, naprendszerek.
Erő, anyag, idő, tár: számbavettük,
s világbiró szivünk mégis remeg.
(A szembenézőnek)
1979-ben tisztelte meg könyvkiadásunk íróinkat és költőinket azzal a kéréssel, hogy az aranyborítóba öltöztetett 30 év című sorozat részére állítsák össze saját válogatásukban verseiket, legkedvesebb prózájukat, amelyekkel – érzésük szerint – a leginkább hozzájárultak a három évtized szellemi értékeinek gazdagításához. Keresztury Dezső a költeményeiből mintegy 400 oldalas válogatást adott közre. E kötetét (Válogatott versek. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó.) szintén forrásként forgattam, kigyűjtve belőle a madárneveket.
Keresztury Dezső, akár a festőművészek néhány ecsetvonással, gyakorta éppen csak a gyűjtőszavával nevezi meg verseiben a madarat. (Pilinszky János mindössze a hattyú és a flamingó madarat határozta meg ornitológiai értelemben, a többi szárnyas csupán madár és madár, mely összeköti az eget a földdel.) Keresztury barátai és testvérmúzsái – Egry József és Borsos Miklós – mindig különös gonddal festettek és rajzoltak képeikre olyan madarakat, amelyek a Balaton-felvidéken honosak, amelyeknek puszta látványától és felismerésétől is otthonérzet fog el alkotót és nézőt egyaránt ezen a tájon. Egry József Öböl madárral (1940) című festményén a balatoni öböl a megtévesztésig egy madár szárnyának ívét írja le, ám maga a szárnyas lény – mint egy japán rajzon – leheletfinoman körvonalaival alig észrevehető a jobb alsó sarokban. Ám összetéveszthetetlenül egy balatoni karcsú gém az. Kedves madara volt Keresztury Dezsőnek is:
Lágyan ing a nádas és a berkes rét fölött
némán, mint az idő, lomha szárnyu gém köröz.
(Balatoni pásztor – Egry Józsefnek)
Kéken nyílik a hajnalka, s mert csak puha szél jár,
lágyan ring a tükörsima vízen az ég; jegenyéink
felsuhanó zöld lombja fölött habosan fut a felhő, –
gém köröz, – oly nagy s tiszta a csend, hogy hallom, amint halk
s telt dobogásával neved ismételgeti szívem.
(Kéken nyílik a hajnalka)
A kékesszürke köd még elfödi
a kesernyés napot. Most valahol
egy gém kiált, a hangja felszökik
s a vacogó reggelbe visszahal.
(Késő ősz)
De jó is ülni ott a Kőfejen!
bár szél eső közt folynak vad viták;
a Szép Kilátó vár kilátni lenn,
fenn gém szövi a sűrü fény-szitát…
(A Kőfejen – Takáts Gyulának)
A gém mindannyiszor balatoni tájban száll, s ha éppen nem körözni látta a költő, akkor hangját hallotta ködös őszi reggelen, de azt is onnan, onnan a tó partjáról!
Várkonyi Nándor, aki a dunántúliságban Keresztury lelki rokonának számított, szintén ihletett sorokban láttatta a gémet:
„Lassan száll a nagy gém, lábát kinyújtja, fejét hátraveti, bögyét kevélyen kidülleszti, lassú szárnycsapásokkal evez a gyöngyházszínű égen, mint egy japáni árnykép; mögötte a Balaton mesemadara, a batla [ibiszféle!], hosszú, görbe csőrrel, gondokba merülten lohol. Míg le nem száll a harmat, szúnyog duruzsol, s a part tapasztalt lakója óvatosan, fülig bugyolálva hallgatja, mint brekeg-dunnyog a béka, cuppog-locsog az apró hal, ciripel a tücsök az éjszakában, végeszakadatlan.”
A Balaton és a Kis-Balaton madárvilágának hiánytalan seregszemléje, katalógusa készíthető el, elegendő ehhez Keresztury Dezső verseit újraolvasni. Prózában, vagyis Balaton (1960) című könyvében találtam arra a bekezdésre, amelyben a kis-balatoni madarak következő listáját adta meg:
„A szittyós-nádas, lápos ősvadon kicsire húzódott össze; sajátságos, egész Európában páratlan növényi és állatvilágát mint természetrajzi érdekességet védeni kell. A természetvédelmi Tanács felügyelete alá rendelt 6000 holdas ingovány gémjei, gólyái, szárcsái, récéi, lilijei, héjái, sármányai, bölönbikái, kormoránjai, s mindenféle más madarai valamennyien elhomályosulnak az utolsó pillanatban megmentett nemeskócsag mellett.”
A madarak röpte vagy pihenése elképzelhetetlen a költő dunántúli bölcsőhelyének ege vagy fészke nélkül. Feltételezik egymást Keresztury lírájában. Megközelítésükhöz még szakkönyveket is föllapozhatunk:
„A vízimadarak fészkelő állománya inkább a szomszédos Kis-Balatonon főként a vonuló, telelő állomány kiemelkedő jelentőségű. A Balaton vízfelületén a leggyakoribb fajok a récefélék. Jelentős, ezres nagyságrendben fordul elő a barátréce…” A kontyosréce, a kerceréce, a tőkésréce és a szárcsa… – Az Alexandra kiadó pompás könyvéből idéztem a Tardy János szerkesztette A magyarországi vadvizek világa című albumból (2007). Annak is a negyedik fejezetét. Hogyan is hiányozhatnának a récék és szárcsák Keresztury Dezső verseiből?!
A Dunántúli hexameterek IV. versében rucog a réce, a VII.-ben pedig idilli a tavi kép:
Nyújtózom, meglódul a csónak; loccsan; ezüst csepp
tajtékában uszom, meztelenül, szabadon,
mint a halak, pihe felhők, szárcsák, szénaszagú szél,
álomnál suhanóbb fény a futó habon át.
A már idézett Balatoni pásztor című Keresztury-költeményben is szárcsa rikolt:
Hull a harmat, halk szél bújdosik a lombban;
hab simul a habra, a föveny felissza;
fényes halak teste pattan s visszacsobban;
szárcsa rikolt, a csend burkát felhasítva,
s készül, mintha szólni vágynék a táj, de a víz
hűs lehelletével már lezárja ajkait.
A hazai vadvizek világáról, közelebbi táj madárfaunájáról már több mint nyolcvan esztendővel ezelőtt is olvashattunk számadást. Keresztury Dezső szintén forgatta Entz Géza és Sebestyén Olga monográfiáját, a Balaton életét (1942). Az Alexandra kiadó albuma akár szószerinti idézeteket is átvehetett volna ebből a világháború idején megjelent munkából, hiszen a természetben a változást nem a madarak fajtáiban, csupán létszámában észleljük: a hattyúk azóta elszaporodtak, a fecskék megritkultak; a szárcsák (Fulica a. atra) csapata például ma ugyanúgy „a hideg beálltával valósággal feketéllik a nyílt vízen vagy az öblök közelében”; a „vadkacsák is gyakoriak a vízen”. Keresztury Dezső verseiben a récék mellett ott vannak a vadludak. Tél múltán, nyárban és ősszel a Balatonnál, még a szláv fejedelem valahai trónja helyén is:
A domb, melyen várad állt, Pribinya,
ma lápi berek, lúd- s bibictanya,
de a szőlő, mit római kezek
raktak, még ma is hoz gerezdeket…
(Vidéki képek. 8.)
…a láp köde lomhán
felgomolyog; száll, s messze rekedten gágog a vadlúd.
(Dunántúli hexameterek. V.)
Nem csupán a messziről jött próbált dallam verslábai, de szonettek is szólnak e vadmadárról:
Erdők, mezők, szép ligetek, ha már
a vadludak, a fecskék visszatérnek,
puha szél hozza nyers szagát a rétnek
s a földön felhők könnyü árnya száll…
(A bujdosó szava)
Egy másik szonett első négy sorából is vadlúd kiált:
Lecsap az ölyv, s bárhogy fut is az ürge,
cikkanva ráng a kés-karom alatt;
tompán kiáltoznak a vadludak,
ők tudják, milyen cél felé repülve.
(Látomás)
A téli égbolton úszó V-sereg sem maradhatott ki a versekből, Himfy Csobáncának vidékén a kandalló-meleg biztonságából írhatta a költő:
Vén cserépkályha mellett hallgatás,
parázs vita, lassú terefere,
lilás alkonyban hazaballagás,
a szél hüvös-havas lehellete:
láttam szállni a növő éjszakán át
a vadludak gágogó ékírását.
(Emberi tél)
Keresztury Dezső verses kompozíciói olyan gonddal készültek, akár a jó koloristák festményei. Hadd különítsem el a fehér, illetve a fekete színű madarakat költészetében. Elsőként a hattyúkat. Keszthely öblében, de a többi balatoni hajókikötő védelmében is szinte egészen hozzánk szelídültek e különféle mitológiák és művészeti korszakok, így a romantikának is, fehér madarai. (Létezik fekete hattyú is, Nemes Nagy Ágnes írt arról gyönyörű verset!) Keresztury Dezső életbölcsességet is nyújtott át, amikor elénk festette a madár alakját:
A hattyú szép, más semmi se,
és mégis minden tó disze.
Ha jót cselekszel, ne azért,
hogy kamatostól visszakérd.
Ősi bölcs szabály:
jó tettért jót ne várj.
De akkor mégis mire mégy?
Ne kérdezd! Könnyűkedvű légy!
(Ráolvasások. Könnyű szívvel)
Lohengrint hattyúvontatta sajka hozza a színpadra Wagner operájában, s e madár utal a hős isteni küldetésére, szent szándékára. Hölderlin költészetében a hattyú a boldogság madara. Az európai költészet egyik legszomorúbb verse az, amelyben Hölderlin a szerelmes hattyúkra közelítő télről ír. E költeményt Keresztury Dezső is lefordította: „Sárga gyümölccsel hajlik / és vadrózsával telten / a tóba a part, / ti boldog hattyuk; / és csóktól ittasan / hajtjátok fejetek / a szentül józan vízben…” A boldogság és a gyógyíthatatlan szomorúság, a nyár gazdagsága és a tél kifosztottsága, az érzelmi forróság és a józan hűvösség polifóniája ott kísért Keresztury saját költeményeiben is. Félálarc-verset írt Balassiról és Berzsenyiről, s azokban szintén megjelent a hattyú alakja. A madár képe Keresztury ellentétes hangulatú képeinek minden esetben az egyik pólusa:
Hol méltó társak közt kikeletkor
jártam pünköstben, ha sok madár szól,
fő lovakkal, víg tornán;
vadlásban is én magam nem hagytam,
csak Annám szerzett győzedelmet rajtam:
hattyú jégben vér-volkán.
(Mikor Esztergom alatt halálát várta)
Oltárt emelni, ha léthei szél fú, villi-tánc
int már, az olimposzi fény csak víztükrök ragyogó
tündér-csalatása, a hattyuk nem szent-józan habban
úsznak, csak közönyös vizeken?! – Etnák öléből
kiömlik mégis a láva, bár megdermed a valóság
jégmezején; vizek árja partok közt ragadoz igazán;
a képzelet mégis betölti a ránkmeredő Űrt,
a csend: megőrzi sulyunk, de megtöri egyre a dal, akár
karszti buvópatak, éledő láng.
(Barbár hattyu. Berzsenyi Dániel emlékének)
Keresztury az ellentmondásos személyiség géniuszát üdvözli Balassi Bálintban, az első európai rangú költőnkben. Balassi Bálintunk is megírhatta volna azt, amit Francois Villon az Ellentétek balladájában… Keresztury Dezső, aki szintén egy egyensúlyát veszített kor fia volt, igyekezett megőrizni a test és lélek, a klasszikus eszményeket valló belvilág és diszharmonikus külvilág harmóniáját, ha erről egyáltalán beszélhettünk még a 20. században. Ady Endre és Kosztolányi után maga is boldog-szomorú művész volt, s hitt hitetlenül is Istenben, ember volt az embertelenségben. Rokonának érezte azt a Berzsenyit, aki Hölderlinnel egy időben vetett papírra a költői elnémulás fájdalmáról Hölderlinhez hasonló szépségű sorokat, iker gondolatot. Berzsenyi egyszerre érezte az afrikai homok forróságát és a grönlandi havának hidegét, s az ő költészetének hattyúja is, akár Hölderliné, néma vizekben hallgatott el. Ezt a fölismerést Takáts Gyula egy tanulmányban, Keresztury Dezső pedig a fenti versében osztotta meg olvasóival.
Keresztury Dezső 1965-ben még nem, de 1979-ban már beemelte válogatott versei közé a Csak ülök… című versét. Ebben engedélyezte, hogy a mulandóság hangulata már a könyv elején belopódzon az összegzésébe:
Ködbe merült a Fiastyuk
a lehullt Nap után.
Mind több a megszakadt út,
a beérő halál.
Dolgunkat s ne azt firtassuk,
az utód mire vár;
daloljunk: bucsuzó hattyuk,
csak önmagunknak bár.
Ugyanabban az esztendőben jelent meg az Így éltem című kötete. Ott a záróvers előtti költemény hattyú-motívuma szintén félreérthetetlen:
Ahogy a kályha lassan kihűl,
ahogy a szív lassan kihűl,
ahogy a világ is kihűl,
ahogy életem kilobban,
úgy hal el hattyúdalom a végtelenben.
(Hattyúdal vázlata)
A fenségesen úszkáló bütykös hattyúk mellett szembetűnő a sirályok hada is, és pillanatra sem feledhetjük, hogy a Balaton partján vagyunk:
Meredten áll a levegő
a tág, kagylószin ég alatt.
Sirályhad örvénylik elő,
mélybe húzódnak a halak.
(Vidéki képek)
Keresztury Dezső a sirályokról olyan hasonlatra talált, amellyel saját önarcképét is fölvázolhatta, skiccelhette:
Mint a sirály olyan vagyok,
ki lenge vízre írta végzetét.
(Könyvekbe. 8.)
Keresztury a téli Balatonon gyorsuló jégvitorlásnak sirály-röptét észleli. A vitorlák és a sirályok közös fehére névátvitelt teremt:
Ezüst párában sirályok: vitorlák
suhannak karcsún habos víz felett…
(Füred)
Egész szonettet is szentelt szépségüknek, mégpedig egyetlen mondat tömbjéből faragta ki a róluk szóló modern középkori slágert:
Mint az éber, gyönyörü nyugtalanság
jelképei, cikáznak könnyedén
a sirályok: hó-nyilak hegye; fény
freccsen, ahogy a habzó vízbe csapják
testük zömök bombáit, s már az égbe
szöknek, a szél sziszeg szárnyuk hegyén…
(Sirályok)
A mélybe zuhanva tartó, az égbe fölemelkedő, ellentétes irányú mozgást végző madarak virtuozitását egy másik versének piciny strófájába is beleszőtte Keresztury. (Lásd mint fent a polifóniát!) Mintha csak egy sorsképletet idézne a madaraktól, akik hol a vízre, hol a levegőégre írják azt:
Villan s zuhanva csap le a sirály…
(Késő ősz. I.)
A sirályok visongva
buknak, szöknek, le-fel,
hívó rikoltásukra
csak a vihar felel.
(Tavasz. 5.)
A lélek elevenségét asszociálják a sirály-cikázások:
Felcsap a tömzsi sirály, cikkázó röpte szabadság…
(Dunántúli hexameterek. VII.)
Az őszike-korszak beköszöntésének élményét is episztolájában úgy osztja meg Keresztury Dezső a kortárs költőbarátjával, hogy éppen a sirályok segítsék megjeleníteni az életörömet:
Ötven után, mikor legjobbjainkat
megölte már a rák, téboly, sivár
körülmény, az érték-tudatlan, szinvak
végzet, mi még cikázhatunk sirály-
szárnyon…
(Ötven után – Vas Istvánnak)
A vízre lecsapó sirály újbóli magasba emelkedésében nem nehéz fölismerni a mennybejutottak megdicsőülését, Keresztury a madarat az Úr eget és földet összekötő szövetségének jeléhez hasonlította:
Egy suhanás,
egy zuhanás,
s csőrében ott a zsákmány;
elül a hullám,
s az égre felvonul lám,
mint szokott a szivárvány.
(Sirály)
A röppenő sirályok és méltóságosan úszó hattyúk hófehérségét talán csupán a gondok sötétjét szimbolizáló varjú ellenpontozza. A gubbasztó madár. Olyannyira statikus a kép, mintha ezúttal elhessenthetetlen volna a szomorúság. Varjú = gond. Lám, ez teljes metafora:
Hócsatakba fúlt az ösvény,
nem volt bokrán, bújni, lomb;
meztelen ágai közt vén
varju ült: a téli gond.
(Tavasz. 10.)
Bár lassan: készül a tavasz varázsa,
a földig csüggő fellegek alatt
épp hogy ébred pár gyengéd szín, de már a
mezőkre száll a zajgó varjuhad.
(Holtak a holtakat)
A havas, deres táj oly mozdulatlan
s oly dermedten csügg a kupéablakban,
mint egy megúnt kép,
melyben, hogy a szemet magára vonja,
egy varjú száll, egy ember jár botolva
s fák árnya hull szét.
(Téli utazás. 5.)
1974-ben Keresztury Dezső jelentést ír a valahai testvérmúzsa és jó
barát, Egry József badacsonyi házáról. (Verse nem utánozza a korszak kultúrpolitikusainak nyelvhasználatából oly ismerős hangulatjelentéseket, azokéit, akik nyilvánvalóan méltánytalanul bántak el a végül Kossuth-díjas festőművészünkkel, viszont pontos, akár a novellista Mészöly Miklós.) Az elárvult, kihalt téli nyaralóhely hangulatát igen jól érzékelteti egyetlen madár megnevezésével, a varjú képével és a hozzá tartozó ’károg’ hangutánzó szóval:
Mozdonyfütty porlik szét a kásás
jégmezőn. Varjú károg utána a Hableány
ittfeledt, tar jegenyéi közül.
Kopár a part.
A fürdőkabinok nomád hadával
eltűnt a keskeny palló,
a némán figyelő pad árnya is.
Ő sem jön horgászbotjával a horgos út
botlasztó kövein lefelé, törékeny
szívóssággal.
(Jelentés a badacsonyi Egry-házról)
A varjú az egyik közismert állandósult szókapcsolatunkban is megtalálható. E szólás szerint van, aki után a varjú se károg. Ezt emberre értjük, itt azonban a varjú hangja csupán a vonatfüttyre rímel. Keresztury dehogyis tartotta volna találónak Egry emberi és művészi sorsának, utóéletének a jellemzésére. Sokkalta bravúrosabb, mesteribb megoldást választ: miképpen Berzsenyi Dániel a nyári értékeket hiátusuk jelzésével nevezi meg, úgy a versben is a festő éppen a hiányával van jelen. (Nota bene: Keresztury Dezső igen szép és alapos verselemzést írt A közelítő télről!)
A varjúról ismerősen hangozhat egy másik szólás. Tán mondani sem kell, Keresztury Dezső nem csupán ismerte, de versében élt is vele:
„Láttam én már karón varjut.”
(Mérséklet-óhajtás)
Keresztury költészetén nem uralkodik el a madarak e komor színe, mivel a fecskék kis sötét frakkjaihoz a fehér sirályok cikázó elevenségét társíthatja az olvasó. Még az őszi fecske is úgy „iramlik”, búcsúja korántsem melankolikus, dinamikával teli (Dunántúli hexameterek. XXII.) Akinek két hazát is adott az Isten, mégis bölcsőhelyén a költő otthonérzetét erősíti:
…vándor fecske suhan így haza: húz valami
mély vonzás. Itt, itt a helyünk: szemeinkben a távol
éggel az itthoni föld fészkire szállni alá.
(Dunántúli hexameterek. I.)
Mint fecskék fényes szárnya, suhan
a szél s a mandulafák
csendjén az ős öl újra fogan.
Ott van örökre hazád!
(Könyvekbe. Egy Balaton-könyvbe.)
Az idősödő Keresztury Dezső ha leszállt a keszthelyi vasútállomáson, valóban cikázó fecskék fogadták. Fészküket igazították, majd repülni tanították fiókáikat, s ősszel mindegyikőnket megállított legalább pillanatra, ahogyan gyülekeztek. Sajnos, 2025-ben már csak mutatóba jött haza erősen megfogyatkozott seregük. Iskolakezdéskor ők már nem fájdítják a szívemet, igaz, nem is örvendeztethetik már oly nagyon, mint diákkoromban, az 1970-es évek második, az 1980-as évek első felében. A rigók viszont még velünk vannak. Nem csupán a Keresztury-versekben, de a Balaton-felvidék még minden ritkuló ligetében és a vulkánhegyek oldalában is:
Kertek közt lakom én most, fenn a hegyen, hamuszürke
szikla tövén, nyaraló karavánok népe fölött, hol
szél jár, dongó s lepke; rigó szól…
(Dunántúli hexameterek. XVI.)
Újra zöldfalú sikátor,
hívnak, bújni, a rigók;
aki emlékezni bátor,
újra megérti a szót.
(Tavasz. 10.)
Abban semmi meglepő nincsen, hogy a természetben ott trilláznak ezek a kis koromszín madarak, de Keresztury, ahol nem is jutna eszünkbe, a Bartók-műhöz írott versfüzérében egy városi nyilvános ház női szereplőjének, a maradék emberségnek adott nevet: Rigó. (Nota bene: Párizsban a híres sanzonénekesnő, Edith Piaf szintén beérte azzal a ranggal, hogy a tülekvés és a hajszolt élvezetek metropoliszában csak Veréb legyen!) A Csodálatos mandarin prostituált hősnőjét Keresztury Dezső emígy beszéltette:
Én
kicsi rigó
a város peremén
úgy élek
mint a cselédek.
A nőnek foglyul esni jó;
de aki engem foglyul ejtett
nem az a herceg,
akiről álmodoztam…
A perditát jelölő metafora rigója egy költői varázslat folytán misztikus színváltozáson megy át. Elhagyja a közismert, közönségesnek is mondható fekete külsőt, s aranyszínűvé válik. A hierofanizált rigó a költő szerelmével, élete párjával lesz azonos. Különb és szebb névátvitellel még a neoplatisták sem illették kedvesüket. Íme a versrészlet, amelyben Keresztury Dezső fölidézi, hogyan becézte az ő kedvesét? Nem feketerigónak nevezte első feleségét, Seiber Máriát, hanem sárgarigónak! Ahogyan a nép emlegette régen: aranymálinkónak! Sőt, tájszó-szerű szójátékkal udvarolt: Aranymárinkó… (Mária = aranyMÁRInkó.)
A szó, a szó elszáll. Megcsendesűl: „Szeretsz-e,
Kedvesem?” „Szeretlek, csacsogó
Aranymáringóm”, s elhal, mint a sóhaj.
(A kedves után)
Keresztury Dezső a fenti vers címét írta a kedvesét elsirató könyvének homlokára is. (A kedves után című „Aranymáringós” költemény még a Nyugatban jelent meg, 1931-ben, a folyóirat 15. számában. A könyv 1984-ben a Helikon Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.)
A lét veszélyeztetettségével bátran nézett szembe a költő. Még madár-szimbolikája is emberi tartására, a mulandósághoz való férfiasan fegyelmezett viszonyára vall. Az énekes madarak – a természetben – a ragadozóktól szüntelen félelemben röpülnek, bújnak fészekben, rejtőznének rögökön. A közhelyet Keresztury költészete fölragyogtatta. Népdalunkban búza közé bújik a dalos pacsirta, láttuk, Keresztury hexameter-sorában „Vércse elől rejtőzik a búza közé a pacsirta”. Az időmértékes ciklus XVII. versében ragadozó madár, ölyv vadászik (mint a Látomásban is, ott az ürgére) és vércse-rikoltás veri föl az erdő szordínós neszeit:
Őz tépi a vaj füvet, ölyv madarász, lent
féreg túr, gyors hangyák vermei telnek. A szárnyak
lágy suhanása, a széllel telt lomb sóhaja, tépett
fű s féreg-páncél-ropogás, vad vércse-rikoltás
s felszükölő iszonyat szava egybeszövődik az erdő
zsongó békéjében.
A Bóka László utolsó verseskötetére írt változatok közül az 5.-ből hallik ki a vércse-vijjogás:
Az őszinteség epe-keserűje;
zsákmányra csapó vércse vijjogása; –
az émelyült gyomor visszaokádja,
mit nyelt…
(Harag nélkül)
A téli gondot varjú képével azonosító Keresztury Elmondhatatlan című versében egyenesen a gondok vad vércsehadáról szól. Szép vallomása, hogy feleségének hatalmában áll azokat elhessenteni:
…a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el fölőlem.
1944-ben találóan jellemzi a kort, szomorú történelmünket Keresztury Dezső következő ragadozó madaras metaforája a zászlókról, amely előtt mindenkinek tisztelegnie kellett, akár a Habsburgok helytartója, Geszler Herman póznára kitűzött kalapjának:
…túlszárnyalva a tűnt fényt,
csattognak öles keselyűkként
a Geszler-lobogók.
Milyen jellemző a költőre, hogy a rettenetet nem olyan madár képével jeleníti meg, amely honos a Balatonnál. Talán még egy ilyen szárnyas van az életműben, de az is mitológiai lény, s még Berzsenyi ajándékozta a magyar irodalomnak Balatonfüred savanyúvizes forrásánál. Ez a madár Jápet fiának sassa… Általa fejezte ki Berzsenyi Dániel azt a szervi baját, aminek enyhítésére ivókúrára jött a füredi kúthoz. A Gyógy-tér és a Kiserdő enyhet adó fái alatt – a szívkórházban kapott szellemi és orvosi menedékjogával élve – számtalan szép verset és kiváló tanulmányt ajándékozott Keresztury Dezső az irodalomnak. Mint az alábbi verset is a legendás sas-madaras iniciáléjával:
Jápet fiának sassa szivünk erét
dulá ma ott, hol férfias énekét
mondotta hajdan ő, magában,
nem-riadó feleit riasztván, –
s a nagy-világra vetve szemét, a vágy
röptét követve éteri szárnyakon;
felhéjjázott s lehultt a tündér
változatok kerekén forogva…
(A füredi Berzsenyi-ünnepről. Horváth Jánosnak.)
Figyeljük csak, miképpen tevődik jóvá a ragadozó szárnyas okozta fájdalom a versben. Japet fiának sassa a magasból érkezik a költő testét gyötretni, ám egy másik szárnyas képzete, a héjáé, magasba, egekig röpíti a lelkét. Tovább haladva a madaras metafora-lánc szemein, eljut az olvasó a költészet tiszta madarához, addig a hattyúig, amely már dallal, diadallal győzi le a költői hallgatást is:
a néma hattyu dalra éled;
mély a halál, de nagyobb a virtus.
Festetics György címerében is madár volt. A gróf könyvtárát Keresztury Dezső bibliofil szakértelme mentette meg az országnak, akár madármentő a nemes kócsagot.
Kócsag? Egyszer már irodalmunk szentimentalista korában tolláért majdnem az utolsó szálig kiirtották az ostobák, hogy kalapjuk kócsagtollas lehessen. Keresztury Dezső a szépség szakrális szimbólumává avatta ezt a madarat. A kócsag a Balaton partján éppen úgy üzen az örökkévaló sejtelméről, mint az egyiptomiak hagyományosan szent madara, az ibisz. 1912-ben (július 14-én) a tapolcai újságban a következő cikk jelent meg róluk: „A Balaton Somogy megyei partján mutatkoznak a nádasokban, ahol több helyütt meleg áramlatok vannak. A Balatonvidék az ibiszek elszaporodásával bizonyára új s érdekes látványossággal gazdagodnék.” Természetesen ahogyan a Balaton-felvidék nem Toscana, s ahogyan Egry József szerint a Balaton pálmája a fűzfa, úgy az ibisz madár helyett itt van nékünk ez a nemes, hószínű madár, a kócsag. Ha Keresztury Dezső lírai oeuvre-ét mappa közé tennénk, annak élére címerállatként okvetlen egy nemeskócsagot is rajzolhatnánk, azt, amelynek képével a Dunántúli hexametereket berekesztette:
…nem hal meg, miben érett vágy, szabad érzés,
századokon szűrt íz mámora szunnyad, amit
míves képzelet épít, emlék gyujt s a halálon
átragyogó szépség könnyü varázsa füröszt.
Forrás öble a táj, ahol éltem, hűs vize mély csend,
hószinü, gyöngy kócsag szárnyal ezüst magasán.
A Balaton című könyvében találjuk azt az önkommentárt, amelyet olvasói számára hagyott hátra, mely valóságélményéből született e csodás verszárás:
„Varázslatosan szép, érzékeny, magános, riadozó madár; tűnékeny, meseszerű. Egyszer elhatároztam, hogy meglesem: napokig bújtam a nádast s nem leltem nyomára. Nem érdekelt a nyüzsgő állatvilág, a fantasztikus növényzet, a különös zajokkal, madárhanggal, vízcsobbanásokkal, szélzúgással teli csend, csak a kócsagot szerettem volna látni. Hiába volt minden; barátom és kalauzom rég megunta a keresést, magamra hagytak. Halálosan elfáradtam, ruhám csupa lucsok, kezem csupa seb lett; minden izmom fájt; reménytelenül őriztem a nád közé szorult ladikot; fázni kezdtem a hűvösödő alkonyatban. S akkor egyszerre felrepült előttem egy kócsagpár. Felsuhantak az opálos égre, a piros-lilás felhőkről hulló fényben kigyúltak, felragyogtak s eltűntek. Ha gyermekkorom tájaira gondolok, ma is ők szárnyalnak fölötte végtelen és mégis oly közeli magasságban.”
Akár ennek az emléknek a leírása is lehetne a befejezés, ám egy harmadik idézet végképp meggyőzheti az olvasót arról, hogy a kócsag-madárra bízta Keresztury Dezső verseinek egyik, vagy tán a legfontosabb üzenetét. Példaképei a józanság lángelméi voltak: Arany János és Deák Ferenc, a kortársai közül pedig Illyés Gyula. Fennsíkon című vers-szvitjének 5. tételében láttatja ama hazát, amelyik Illyés szerint a magasban van, mert ott kell lennie, s odamenekszik minden értékünk. Keresztury Dezső Illyés Gyulának ajánlott versfüzérének záró darabjába úgy emelkedik, magasztosul a kócsag, hogy végül múzsai lények, tücskök némán is harsogó kórusában dicsőüljön meg:
A felleg hályogos égre gyűl;
süllyedező nap vére kigyúl:
a kócsag bazaltszin égbe repül:
tücskök dala harsog szótlanul.
Keresztury Dezső versbeli madarainak tezauruszában elhelyezhető még jónéhány, de csak egyszer-egyszer felvillanó kép, egy teljesebb katalógus tételei közé hadd számítsam ide a következőket: pulyka, kotlós, fácán, fürj, kakukk, szarka, kánya, seregély, sólyom, süket fajd és cinke…
Az 1979-ben megjelent válogatás legutolsó versében egy megdöbbentő metaforáját bízta az olvasója képzeletére Keresztury Dezső, amivel arra a filozófiai kérdésre válaszolt, hogy hogyan működik világunk? A jó és a rossz dualizmusának érzékeltetésére a madárvilágból hozott költői képet, két összetételt:
…angyal-galambok
búgnak, de sátán-ölyvek kezében a fegyver…
(Ki felel s kinek?)
Az életműben a mitológiák madarait elenyésző számban találjuk. Egyet mégsem hagyhatunk említetlenül közülük, a főnixet. A tűzben hamvaiból mindig megéledő madár ősképét a kereszténység is átvette, mivel a megtértek újjászületését, vagy éppen a feltámadás misztériumát is asszociálta. Keresztury Dezső Pilinszky János költészetének Krisztusáról e sorokkal szólt:
Hogy harmadnap mi lesz, tán ő se tudta,
ki emberként vérzett el idelenn ;
a megváltó láng-halál főnix-utja:
vágyunk szülötte…
(A „Harmadnapon” című verseskönyvre)
A Bartók-színművekre szerzett trilógia utolsó darabjának utóhangját is e madárnévvel rekesztette be Keresztury:
Fogadjuk el, mert kibogozhatatlan,
a törvényt, hogy amikor átlépünk a végső határon,
csak porunk vegyül össze holt szeretőkével.
S maradjunk mégis nyugtalanok
a sziklák, fák, folyók, egek és önlelkünk
útvesztőiben, mert kiváncsiság, szenvedély,
vakmerés többször születik újjá,
mint a mondabeli Phönix madár.
(A kékszakállú herceg vára)
Hogy fontosnak tartottam a főnixet is a Balaton madárvilágába sorolni, azon remélhetőleg valamelyik kontinuumban a 120 esztendős költő is elmosolyodik. Keresztury Dezső számára szívmelengető volt Festetics György minden reformtörekvése, amikor „a nemzeti ellenállás erői a kert-, a nyelv-ápolás, a gazdaság és irodalom területére szorultak vissza”. A gróf 1797-ben újjáépítette a Balaton kikötőibe sót szállító vitorlás bárkáját. Az első hajó, mint a főnix, elégett. Festetics nevezhette-e volna el másként az új gályát, mint Phoenix? Keresztury Dezső nem hagyja felejtenünk azt a költői versenyt sem, amit a keszthelyi hajóra hirdetett. Keresztury kedves költője és példaképe is pályázott:
A kufsteini várbörtönből szabadult Batsányi pedig Bécsből küldi a példa-hajó homlokára szánt versét:
Nézz e kis példára Magyar Föld nagy Népe!
Ez lehet még a Te újulásod képe.
(Balaton)
Az anyaggyűjtés során feltűnt még, hogy e szárnyasokról alkotott költői képek – s ez korántsem véletlen – mintha a madarak éltető közegét, a szelet is feltételezik komplex voltukban. (Simon Istvántól Pilinszky Jánosig a költők nem hagyták figyelmen kívül az aerodinamika tényét és csodáját.) Ugyanis a balatoni vitorlások számára nincsen rossz szél. Valamennyit a szolgálatukba, azaz vitorláikba tudják fogni, hogy rendben partot érjenek. A madarak is így vannak e tónál:
A sirályok vidáman
villantják szárnyaik;
cikáznak az ordas árban,
megnyergelik áramait.
(Tavasz. 5.)
Sümeg, 2025. május. Németh István Péter