Zala megye népzenéje - 3. rész

Korai szakasz: Plánder, Gönczi és Sebestyén, avagy a zalai kottalejegyzések és fonográffelvételek megjelenése a XX. század fordulóján. A zalai regölés.

Kovács Péter

Amikor a XIX. században a néprajztudomány, mint önálló tudományág a mai tudományos kritériumok mércéje szerint körvonalazódni, megszilárdulni, letisztulni kezdett, a kutatók figyelme a teljes Kárpát-medencei magyar nyelvterület részeként természetesen Zala megye területei felé is fordult.

Az első, általunk ismert forrás, ami Göcsejre fókuszál persze még, mivel kottákat nem tartalmaz nem a népzene, hanem a népköltészet kategóriába sorolható; Plánder Ferenc novai plébános 1838-as írása (ld. irodalomjegyzék) ugyanis csak népdalszövegeket tartalmaz.[1]

Bár 1900-ban az Ethnographia folyóiratban megjelent Gönczi Ferenc néprajzkutatónak „Göcseji danajok” című könyve, de az sem tartalmaz kottákat. Az első, már kottás lejegyzéseket is tartalmazó néprajzi publikáció Gönczi Ferencnek 1914-ben napvilágot látott „Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése” c. nagyszabású könyve, amely a szerző 1895 és 1905 között végzett göcseji és hetési gyűjtéseinek bemutatása és kiértékelése. Gönczi Ferencnek későbbi, de ugyanerre az 1895-1905 közötti göcseji, hetési gyűjtéseire támaszkodó „Göcsej népköltészete” (1948) c. könyvében szintén számos kotta van, ezek gyermekjátékok dalainak lejegyzései. E művének előszavában a szerző mentegetőzik, hogy mért nincsenek más műfajú népdalok lejegyezve – ezt magyarázatul vehetjük az 1914-es göcseji, hetési könyvében szereplő kották csekély számának indoklásaként is. Azt írja a helyszíni dallamlejegyzésről: „Erre abban az időben nem volt módom.” Ő ugyanis hangszer segítségével tudta a dallamokat lekottázni, olyasmit meg nem volt lehetősége magával cipelni gyűjtőútjaira, az adott viszonyok közepette (nem egyszer sár is nehezítette a terepre járást, stb.) Ezt az indokot azt hiszem, el is fogadhatjuk tőle, hiszen fonográffelvételre sem volt mindenkinek lehetősége akkor, 1895-1905 idejében még.

Gönczi 1914-es főművében természetesen információt ad azon közösségi alkalmakról, amikben a dalolás és a hangszeres játék helyet kapott és ezen alkalmak leírásánál közli a kottákat is. Ezek csupa funkciós dalt mutatnak be, vagyis azok valamilyen népszokáshoz, alkalomhoz kötött dallamok és dallammotívumok lejegyzései: Szent Balázs-ének, Gergely-napi ének, kotyolás, a regölés zalatárnoki dallama, paszitai (tehát keresztelői) ének, gyermekjátékdalok. Ezek közül egyet emelek ki: a zalaegerszegi határjárás fennmaradt dallamát. Bár ez a húsvéti népszokás (legendáriumát tekintve) a XVI. századig, a török időkig nyúlik vissza, az utóbbi időkben a fényképek tanúsága szerint elég vegyes, modern hangszerek kíséretében művelték; gondolhatnánk, hogy ezek a zenészek mindenfélét játszhattak már a vonulás alkalmával. Ezért érdekes, hogy ennek a hagyománynak kialakult egy kötött, kifejezetten csak e szokás alkalmával előadott dallama és ezt Gönczi közli:

A könyvből említést érdemel az egyetlen, alkalomhoz nem köthető, vagyis bármikor énekelhető népdalnak: egy katonadalnak a megjelentetése is. A népzenei újstílus, mint szerkezeti felépítettség megjelenésének hiányáról írtam már Pálóczi Horváth Ádám dalait elemezve: akkor, a XVIII. – XIX. század fordulójának dallamvilágát tükröző dalgyűjteményének 1813-as idején még ez nem alakult ki, csak az előzményeit találjuk ott, viszont Gönczinek ebben a publikált katonadalában a XIX. – XX. század fordulójából már a kifejlett újstílus jegyeit figyelhetjük meg, de még a régiségből fennmaradt pentaton hangközökkel. Ez a dal még nem lehet I. világháborús, hiszen Gönczinek a göcseji, hetési gyűjtése 1905-ben fejeződött be, de főleg a katonadalok, amik nem az adott területhez köthetők, hozták be a falvakba az újszerűséget és a modern kárpát-medencei „globalizmust”, hiszen mindenütt az országban ismerték, énekelték ezeket. Tömegével az első „nagy háború” (ahogy a moldvai csángók mondják: a „nagy verekedés”) idején keletkeztek ezek; igaz, hogy eleinte a régi stílusú dalokat húzták fel ilyen szövegekkel, de később többek között a katonadalok váltak az újstílus fő zászlóvivőivé. Úgy látszik, ez a dal, bár még nem első világháborús, mégis, mint huszárnóta az újstílusú katonadalok korai zalai elterjedéséről tanúskodik:

Gönczinek ez az addigi hiánypótló néprajzi műve e két zalai tájegységről (melyhez fogható szerintem azóta sem íródott a néprajzi szakirodalomban) talán sehol másutt nem olvasható adatokat tartalmaz a göcsejiek, hetésiek azon közösségi alkalmairól, melyekben népi hangszerek használata is előfordult. Mivel a műnek digitális formája is elérhető (ld. az irodalomjegyzékben), a mai technikai eszközökkel könnyűszerrel rá lehet keresni az adott népi hangszerek nevére, hogy hogyan, hányszor, milyen környezetben, összefüggésben vannak azok megemlítve. Ezekről egyenként, részletesen a Zalában használt magyar népi hangszerekről szóló külön írásomban fogok majd tudósítani.

A népzenekutatásban, a régi dallamok megőrzésében, rögzítésében (így vizsgálatában is) áttörést a hangfelvétel lehetősége jelentett. Ez (az igazából csak a XX. század végén megbízható, jobb minőségű videófelvételek lehetőségét leszámítva) a legpontosabb konzerválási mód, a kottalejegyzésben ugyanis több szubjektív tényező is közrejátszhat (és az utólagos kontroll lehetőségének hiánya), de egy hangfelvétel, mint az elhangzásnak magának egy másolata, az tény és bizonyíték arról, amit (és ahogyan) az adatközlő énekelt, hangszeren játszott. Bár Európában elsőként Vikár Béla használta a fonográfot Magyarországon népzenei hangrögzítés céljából 1896-ban (korábban észak-amerikai indiánoktól gyűjtöttek a tengeren túl), a megyénket érintő első hangfelvételek nem az ő, hanem Sebestyén Gyula nevéhez fűződnek és ez összefügg a néprajz tudományos kritériumainak az említett letisztulásával és a hazai néprajzi érdeklődés kialakulásával, ugyanis ezek majdhogynem csak egy népszokás: a regölés dallamaira szorítkoznak. Amikor világossá vált, hogy a regölésben a magyar ősi hitvilágra utaló „pogány” elemek találhatóak, a magyarság, az értelmiség körében általánossá vált a néprajzi érdeklődés és az igény ennek megismerésére és a tudományos igényű kutatására. Sebestyén Gyula tehát Magyarországon, így Európában is másodikként készített népzenei fonográffelvételeket, konkrétan Sopron, Vas, Somogy, Veszprém és Fejér megyei településeken kívül 1898-ban és 1899-ben több zalai községben: Csonkahegyháton, Nagyrécsén, Pacsán, Gelsén, Komárvárosban, Zalacsében, Sármelléken, Garaboncon, Galambokon, Zalaszentmihályon és Zalabaksán gyűjtött és később másokkal más községekben (Kilimán, Mihályfa, Gyenesdiás) is gyűjtetett regösénekeket, melyeket ő 1902-ben publikált. A Regős-énekek c. mű végén kották is találhatók, többek munkája. Gyűjtései a világhálóra nemrégiben felkerült MTA Zenetudományi Intézet digitalizált hangarchívumában ingyenesen meghallgathatók, ha a webhely keresőjébe beütjük "Sebestyén Gyula", oldalt a találatokat pedig az 1880-1899 feliratú gombra kattintva szűkítjük; a ZTI ugyanis annakidején megkapta a Néprajzi Múzeum fonográfhenger-gyűjteményét (a zalaszentmihályi és a zalabaksai henger nincs meg, de kottalejegyzés fönnmaradt róluk). Nagy élmény, úgy érzem 120-121 év távlatából zalai hangokat hallani ezekről a felvételekről, a gyűjtő szájából pedig jól hallhatóan az évszámot: 1898...

dr Sebestyén Gyula:Regös énekek c., 1902-ben kiadott művének egy duplaoldala zalai regölések kottáival

A regölés egy, a kereszténység előtti időkbe visszanyúló magyar népszokás, amelyet a legtöbb esetben Karácsony másnapján jártak leginkább iskolás fiúk a Dunántúlon, jókívánságokat mondva a házak népének. A legbőségesebb néprajzi adatot a regölésekre úgy tudom, Zalában találták meg. Itt utalok vissza cikksorozatom első részének a bevezető fényképéhez, amin garabonci regölőket láthatunk 1899-ből, ugyanis Sebestyén Gyula gyűjtőútjaira magával vitte Semayer Vilibáldot is, aki fotográfiákat készített, ami azt bizonyítja, hogy akkorra kezdett kialakulni a többféle archiválási módszert (helyszíni lejegyzést, fotófelvételt, hangfelvételt) egyidejűleg alkalmazni igyekvő kutatási terepmunka-módszer.

Regölők. Garabonc, 1899. Semayer Vilibáld felvétele

A képen is látható, hogy a regölők különböző zajkeltő eszközökkel járták a házakat, melyek között e funkcióban a láncosbot volt az elsődleges, el nem hagyható eszköz: ha több más zajkeltő, vagy hangszer nem is csatlakozott a regöléshez, annak mindenképpen ott kellett lennie. Ez egy fából készült bot, rajta rézcsörgőkkel és erős (kerékkötő és ökör)láncokkal. Funkciója ugyanis az volt, hogy az ének „Haj, regö-rejtem” refrénjénél ütemesen a földhöz ütve minél nagyobb zajt, zörejt csapva a gonosz erőket elűzzék, a lehető legtöbb helyet adva a jókívánságokat hozó, azokat támogató, megvalósító pozitív erőknek. A ritmuseszközök – pl. a köcsögduda, csengő, bádogfedők – mellett beledúdolással, beledünnyögéssel működésbe hozott ún. mirlitonok: nádduda, lopótökduda, stb. is előfordultak, néha viszont valódi hangszerek, pl. furulya, klarinét is megjelentek, melyekre egyes zalai falvakban, pl. Komárvárosban komolyabb szerep is jutott: a refrén végeztével és az új, kötött versszakok eléneklése előtt egy-egy szabadon választott nótát játszottak – Sebestyén leírása alapján ennek nem volt minden zalai faluban hagyománya, hanem a jókivánságok eléneklése és a refrénnél a zajkeltés volt soron, így azokban a falvakban a valódi hangszerek is szerintem a zajkeltést szolgálhatták.

Komárvárosi regölők - részlet Sebestyén Gyula könyvéből

Valószínűleg a fentebbi képen látható, komárvárosi regölők közül került ki az a klarinétos, aki Sebestyén tölcsérébe fújta az egykor Magyarországon mindenütt népszerű polgári dallamot, a „Zöld erdőben jártam virágok között” szövegkezdetűt rögtön ennek a fonográffelvételnek az elején: kattintson ide!

Ez a dallam Magyarországon több polgári tánc zenéjét képezte a falvakban, amit vidékenként másképp is neveztek és jártak. Később a felvételen a klarinétos egy másik dalt is fúj a szöveges énekelt regösének-részek között, ami szintén nagyon közkedvelt a magyarországi néprajzi területen és „Lányok, lányok, lányok a faluban, falu végén szépen szól a muzsika” szövegkezdettel ismert magyarnóta, tehát műdal; zenéjét és szövegét Berényi Lajos írta, aki 1870 és 1930 között élt. Így a regölés ősi, motívumfűzéses („ütempáros”) zenei szerkesztése az ősi szövegekkel és az újkeletű, akkori divatos zene egyszerre jelenik meg ezen a XIX. századvégi felvételen, már akkor is erős polgárosodottságról tanúskodva a zalai végeken.

A komárvárosi regölés leírása Sebestyén könyvéből

A fentebbi képpel együtt, amely Sebestyén regölésről szóló könyvének a komárvárosi regölést leíró lapja szeretném kiemelni, hogy így néz ki egy teljes értékűen adatolt néprajzi gyűjtés: kép- és hangfelvétel, valamint helyszíni leírás együttese, mely alapján készült a későbbi, könyvbéli publikáció. Örvendetes, hogy dr. Sebestyén Gyuláék esetében ez a fajta tudományos igényesség már a néprajztudomány kezdeti szakaszában megvolt és hogy ez Zalához is kötődik.

A regöléskor a háziaknak előadott jókívánságok lényege a bőség- és termékenységvarázslás. Ez utóbbit is rejtjelezett, mégis néhol arcpirítóan szókimondó, érthető és egyértelmű, érzékletes, humorosnak tűnő utalásokkal teszik a regölők. A szövegekben érdekes párhuzamosságot találunk a „pogányság” hitvilágának (csodafiú-, vagy csodatévő szarvas, a „régi törvényre” való hivatkozás) és a kereszténység szimbólumrendszerének (gyertyák, szentek említése) a találkozásában. Viszont Sebestyén Gyuláék idejében, tehát az 1800-as évek végén is már csak az öregek emlékeztek arra, hogy korábban állati jelmezekbe is beöltözködtek a regölők, bizonyos állati szerepeket játszva: a bika morgott a sóért, a macska pedig a szalonnáért nyávogott és volt még kandisznó-szerep is, tehát alakoskodás is folyt, ami szintén összekapcsolható a sámánhittel.

A regölés kötött szövegű dallamainak zenei világa a legősibb zenei formákat, fordulatokat: a motívumfűzéseket mutatja fel, tehát nem beszélhetünk dallamokról, inkább csak motívumoknak, dallamvonalaknak, hangmozgásoknak, ütemeknek a szöveg által generált ismételgetéséről, összefűzéséről. Ennek eredete szerintem a szövegre való dallammozgás rögtönzése, amely később az adott közösségekben állandósult. Maga a gyűjtő is tettem ért egy ilyen improvizációt a zalacsébi regölés – „Emitt keletkezik egy kis kerek pázsit” – felvétele közben (2514-es henger), melynek végén azt mondja az adatközlőről, hogy: „Sok rögtönzést énekelt bele. Legalább stilizálta a régi dallamot.” Ez így történhetett ezeknek a dallammotívumoknak a keletkezésénél is, amelyek a közösségi éneklés folyamán helyileg állandósult, kötött motívumokká lettek. Ez a Sebestyénék által meglátogatott, eltérő néprajzi tájegységekhez tartozó zalai falvakban más-más dallammotívumokat jelent és megfigyelhető, hogy egymáshoz közelebbi falvak esetében van néha közös dallammotívum-elem, míg egymástól távolabb eső, más tájegységekbe tartozó zalai falvak esetében nincs, vagy más a főmotívum. Ez az úgynevezett ütempáros, motívumfűzéses, ismételgetéses szerkezeti felépítettség pl. a balkáni, vagy más európai, régiességeket őrző, nem polgárosult népzenékben, vagy azoknak ilyen rétegeiben lelhető fel gyakorlatilag minden népnél, amiből az következik, hogy a népművészeti, kulturális-genetikai rokonság bizonyítására aligha használható fel ennek a dallamszerkesztésnek két népnél való egyidejű megléte. Valamikor nálunk is a népzene alapját képezte még a csárdás, a nyugati és műzenei elemeket mintájának felhasználó újstílusú magyar népdal kialakulása előtti korban. Az ilyen ütempáros zenei szerkesztettség nálunk leginkább a gyermekdalokban maradtak fent, vagy akár a dudás által játszott „aprájákban”, vagyis dallamok közti közjátékokban. Zala népzenéjére amúgy is jellemzőek a polgárosodottság mellett a népszokásokban – pl. a regölésben – megmutatkozó ősi zenei szerkesztettségi formák, így a csárdás-kultúra, az újstílusú népdalok előtti régi zenei világ maradványait leginkább ezekben a „funkcióban” (gyermekjátékdalok, lakodalmi szokásdalok, párosítók, népszokások dallamai, pl. a regölés alkalmával) eldalolt melódiákban, dallammotívumokban lelhetjük fel, így a regölés dallammotívumai alapján is biztosak lehetünk benne, hogy a régebbi népzenei stílus és ízlés is gazdag példákat mutatott fel Zalában a régebbi korokban, még ha azokra a XX. század elejétől fogva már kevés példában találunk is rá az általános polgárosodás, a hagyományos falusi élet- és létforma gyors átalakulása, eltűnése miatt, amit legutoljára pl. az olajtermelés csak erősített. Viszont szép feladat egy kortárs népzenei előadónak ezeknek a rejtett kincseknek a feltárása, rekonstruálása és új életre keltése.

Forrás- és irodalomjegyzék:

Plánder Ferenc: Göcseinek esmérete. In: Tudományos Gyűjtemény 1838. 6. köt., (1838) 3-34. p.

Gönczi Ferenc: Göcseji danajok. In: Ethnographia 11. évf. 2. sz. (1900.)

Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár, 1914. Internetes elérés:

http://mtdaportal.extra.hu/books/gonczi_ferenc_gocsej.pdf

Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg : Táj- és Népkutató Munkaközösség, 1948. (Zalai tudományos gyűjtemény / 1. kötet)

Sebestyén Gyula fonográfos felvételei meghallgathatók itt:

https://zti.hungaricana.hu/hu/search/results/?list=eyJxdWVyeSI6ICJHWVVKVE9fSUQ9KDg5MykifQ

Sebestyén Gyula, dr.: Regős-énekek. Athenaeum Irod. Társulat Budapest, 1902. (Magyar népköltési gyüjtemény. Új folyam / 4. köt.)

A garabonci regölőkről készült fénykép internetes elérhetősége:

http://archiv.magyarmuzeumok.hu/galeria/mennyorszagban_csemgetenek/10

[1] A revival „városi” népzenész, aki éppen zalai népdalok keres pl. egy színpadi összeállítás zenéjéhez ilyenkor persze elcsüggedhet, hogy az így megismert dalszövegek használhatatlanok, mivel nem ismerjük a dallamukat. Viszont van egy igazolható gyakorlat, amely alapján a népzenei hagyományápoló művész feljogosítva érezheti magát arra, hogy ezeket mégis továbbéltethesse, tehát mindenképpen hasznos számunkra egy-egy ilyen gyűjtemény is. Erdélyben ugyanis még a mai napig is gyakorlat, hogy egy-egy dallamra, aminek nyilván így kötött szótagszáma, belső ritmusa van, arra a ritmusra ráillő bármilyen szöveget énekelnek. Ennek a legismertebb példája az erdélyi Mezőség, pl. Magyarszovát, Szék községek gyakorlata, ahol nem lehet azt mondani, hogy egy dallamhoz egy szöveg kapcsolódik, hanem pl. a „széki magyar” nevű tánc kötött szótagszámú dallamaihoz az énekes éppen a hangulatának, élettörténetének, élethelyzetének, vagy az adott szituációnak megfelelő szöveget énekel rá. Így egy bizonyos dallamhoz hallhatunk egy bizonyos szöveget, amit egy másik, ugyanolyan ritmikai felépítésű dallamnál is ugyanúgy felfedezhetünk. Feltételezhetjük, hogy kis-magyarországi területek népdalainál is ez volt a gyakorlat, illetve ugyanezt tapasztaljuk magyarországi népzenei dialektusterületeken is; ha már nem is improvizatív, de rögzült módon találunk egyező szövegeket különböző dallamokra, amik viszont ritmusban, szótagszámban ugyanolyan felépítésűek. A néprajz-, népzene- és néptánctudományban a XX. században sikerült dialektusterületeket elkülöníteni, így feltételezhetjük, hogy egy adott szöveget egy szomszéd faluban az adott tájegységen belül is ugyanúgy ismertek, még ha nem is sikerült felgyűjteni azt éppen ott. Így, az Erdélyben még élő eredeti improvizációs gyakorlatnak megfelelően feljogosítva érezhetjük magunkat arra, hogy azonos dialektushoz, mikrotájegységhez tartozó falvak népdalai esetében az egyik faluban fölgyűjtött, a dallamra illő szöveget a másik faluban gyűjtött népdalra alkalmazzuk, ha pl. egy színpadi összeállítás alkalmával több versszak kell (vagy pl. egy történet, ballada esetében az énekes gyűjtés nem tartalmazza a teljes történetet). A Plánder által közölt szövegeket is érvényesíthetjük akár göcseji dalokra is egy később hangfelvevővel rögzített, szintén Göcsejből származó dallamra; akkor meg főleg igazolható ez az eljárás, ha sikerül olyan dallamot találnunk, amit pont abban a községben gyűjtöttek, mint amiben az arra ráillő szöveget Plánder Ferenc gyűjtötte. Tehát: Ha történetesen Plánder egy olyan szöveget közöl az adott göcseji faluból, ami az ugyanabban a faluban gyűjtött népdalnak a szövegével majdnem megegyezik, annak egy szövegváltozata, akkor bátran kicserélhetjük a hangrögzítővel felvett, vagy lekottázott dallam szövegét a Plánder-féle szövegváltozattal, ha az színpadi céljainknak jobban megfelel, vagy jobban tetszik, stb., mert akkor valószínű, hogy az adott szöveget ugyanarra a dallamra énekelték Plánder idejében is, mint amely dallamot a hangfelvételről ismerünk.