Mire jó egy tárlatvezetés, avagy mire használták a szénkénegezőt?

 

Jó néhány évvel ezelőtt, 2001-ben nyugdíjas mezőgazdászok keresték fel a Göcseji Múzeum akkor új, most lebontott állandó kiállítását. A „Központok a Zala mentén” című kiállítás újkori része többször utalt arra, hogy milyen fontosak voltak az itt élők számára a környező szőlőhegyek, hiszen már a törökkori vár katonái is foglalkoztak – a néha igencsak akadozó keresetük kiegészítéseként – földműveléssel, szőlőtermesztéssel.

Az egyik látogatónknak eszébe jutott, hogy családja őriz egy régi szerszámot, melyet nagyapja, Boda János (1856–1915) a kallosdi Öreghegyen lévő szőlőjében használt. Kallosd az Európa látnivalói közül is egyedi szépségű, dombtetőre települt, középkori kerektemplomáról ismert.

Ekkor kerülhetett birtokunkba Boda László ajándékaként egy óriási injekciós fecskendőhöz hasonlatos eszköz, melyet a múlt század végén, a nagy filoxéra járvány idején használtak. A fecskendőt Kecskeméten gyártották, Szigeti Antal szabadalmaztatta, Attila névre keresztelte, remélve tőle a kölcsönzött Hun vezér erejét. Feladata sz lett volna, hogy segítségével megmentsék a szőlőtermést az addig ismeretlen, förtelmes kártevőtől, mely minden eddiginél nagyobb pusztítást végzett a szőlőkben, sokakat megfosztva fontos bevételétől. A filoxéra valójában nem más, mint egy szabad szemmel alig látható, 1 mm-es rovar, mely az európai szőlőfajták gyökérzetét kezdte ki. A megtámadott szőlő gyökérzete 3–4 hónap alatt, a tőkét néhány év alatt elpusztította.

A filoxérajárvány veszélyességét felismerve a megyei törvényhatóságok megelőző intézkedéseket tettek. Zala megyében 1880-ban alakult meg a filoxérabizottság. A Zalamegye című hetilapnak, mely a Zalamegyei Gazdasági Egyesület hivatalos közlönyeként határozta meg magát, volt egy rovata, amely rendszeresen tudósított a járvány terjedéséről, az amerikai szőlővesszőkkel kapcsolatos aggodalmakról. 1884. február 17-én írtak arról, hogy egy darab fertőzött tő egész szőlőültetvényt is tönkretehet, mint ahogy ez történt Meszes-Györkön. 1885-1886-ban a fertőzés terjedése felgyorsult. De nemcsak ez fenyegette a szőlőt, hanem a peronoszpóra is, amit a peronospora viticola nevű szőlőpenészgomba okozott, s ekkoriban szintén nagymértékben terjedt, óriási károkat okozva a szőlőültetvényekben.

Az egyesület a védekezésre felhasználható fecskendők gyártói részére díjazással egybekötött versenyt rendezett. Erre a hazai és külföldi gépgyárosok is nagy számban jelentkeztek. A versenyt a keszthelyi gazdasági tanintézet szőlőjében rendezték meg június 28-án. A versenyen „államdíjak”-at osztottak ki, a zsűri a földművelésügyi minisztérium, az országos magyar, a zalamegyei gazdasági egyesület s a Keszthely-vidéki gazdakör kiküldötteiből, valamit a gazdasági tanintézet tanáraiból állt. A verseny egyben alkalmat teremtett arra, hogy az érdeklődő gazdaközönség elsajátítsa a védekezés módozatait. (Zalamegye, 1890. június 22.)

A filoxéra-vész is egyre nagyobb mértékben pusztított. A megyegyűlés egyik 1891-es jegyzőkönyve szerint Zalaegerszegen még nem volt „phylloxera”, de a közeli Nemes-Apátiban és Henye községekben igen. Ezért fokozott óvatosságra inti a megyeszékhely lakóit. 1892. január 10-én számoltak be a szomorú, kétségbeejtő állapotról, hogy a „philloxera” vármegyénk Istvánd, Diszel, Kapolcs, Gulács, Hegymagasd, Raposka és A.-Zsid községeinek szőlőiben konstatáltatott jobban.” Az újságban oktató cikk is megjelent. A „Vezérfonal a phylloxerás szőlőknek szénkéneggel való gyérítő kezelésére” című írásban az eljárás főbb szabályait 16 pontban foglalták össze, az adagolást, valamint a helyes műveletet ismertetve. Így minden újságolvasó gazda elsajátíthatta a folyamatot. Szerszámokat is ajánlottak: a Muschinek-féle „Hungária” és a Vermorel-féle „Excelsior” fecskendőket, ezeket 30, illetve 25 forintért árusították.

Ám a javasolt intézkedéseik ellenére – ruhacsere, a szerszámok ellenőrzése, a munkások vándorlásának felügyelete, a fertőzött szőlők kivágása, szénkénegezés –, Zala megyében 21 község területén állapították meg a vész jelenlétét, nagy részben a balatonfüredi borvidéken ahol 1895-re a szőlők nagy része elpusztult. A járvány Zala egyéb ültetvényeit sem kímélte.

Védekezni a filoxérának ellenálló amerikai szőlővesszők telepítésével, valamint a szénkénegezéssel lehetett, ezek általános használata 1890 után terjedt el. „Az amerikai szőlővesszőket beoltandó alanyként használták, s úgy gondolták, ez megoldja a problémát. Ennek eredményességét ekkor a szakemberek egy része kétkedve fogadta, a fajtiszta európai és amerikai vesszők használatát javasolták.”

A fémhordókban szállított szénkéneget hatalmas fecskendővel (az Árpád típus került gyűjteményünkbe) juttatták a gyökerekhez, évente kétszer. Száraz talajba injektálták az anyagot, azért, hogy a kártevő elpusztuljon, a tőke megmaradjon. A tőkétől 20–25 cm távolságban kellett négy helyen a földbe nyomni, és 6-8 gramm szénkéneget a tartályból a földbe juttatni. A fecskendő kihúzása után a lyukat betömték, hogy el ne illanjon a vegyszer, majd trágyázni is kellett. Az alkalmazott módszer fáradságos volt, mégsem járt átütő eredménnyel, a megmentett tőkék termőképessége romlott. Ezért a zalai szőlőtermesztésben és borászatban a filoxéra vészt követően gyökeres változások történtek.

A fecskendezés Kallosdon is csak részleges sikerrel járt, nem sikerült megmenteni vele a régi szőlőt, Amerikából behozott szőlővesszőkre kellett újakat oltani, ez a szőlő azonban, Boda László tanúsága szerint, 2001-ben még biztosan termett.

A szénkéneget még sokáig használták. 1925-ben a földművelésügyi miniszter a vármegyei és városi törvényhatóságokhoz intézett körrendeltével szabályozta a szőlőbirtokosok részére szükséges szénkéneg beszerzését. A rendelet szerint a Magyar Szénkéneggyár RT. balatonedericsi gyártelepe elegendő készlettel rendelkezett, „onnan a tavaszi gyérítés teljes szükségletét fedezhetik.” A szénkéneg kereskedelmét a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete intézte, a szőlőgazdáknak közvetlenül tőlük, Budapestről kellett beszerezni az árut. (Zalamegye, 1925.március 6.3.)

Aki a témáról, és a szőlőtermesztésről többet szeretne tudni, annak ajánljuk Lichtneckert András kiváló monográfiáját, mely „A Balatonfüred-Csopaki borvidék története” címmel jelent meg Veszprémben 1990-ben, vagy Csoma Zsigmond műveit.