Első fejezet

 

Azt hittem mindennek vége. Éreztem a hideg esőcseppeket az arcomon. Fel akartam kelni a földről, de minden erőm elhagyott. Nem tudtam, mit is tehetnék. Feküdtem csak a hideg, havas aszfalton és távolról egy autó hangjára lettem figyelmes. Reménykedtem benne, hogy Ő az. Nem az nem lehet. Valahogy fel kell állnom. Muszáj megtennem, különben rosszabbul is járhatok. Ahogy kászálódtam felfelé, valaki hirtelen megfogott hátulról. Ledermedtem. Éreztem jéghideg kezét a hátamon és azt, ahogy támasztani próbál, nehogy összeessek. Ekkor megszólalt:

- Nem lesz semmi baj Kimberly, már itt vagyok és vigyázok rád-

Ahogy ezt az ismerős, érces hangot meghallottam, minden világos lett számomra. Eszembe jutott, hogy is kerültem ide és, hogy ki tette ezt velem. Egy dolog azonban még mindig nem volt világos a számomra, hogy miért csinálta velem ezt

- Miért tetted? Mit követtem el?-

- Oh drága Kimberly. .Semmit nem követtél el, de így végre együtt lehetünk. Ahogy azt mindig is akartuk. Hát nem emlékszel? Mielőtt Ő belépett a képbe és mindent össze nem kuszált. Azelőtt az enyém voltál. Tudom, hogy most is szeretsz, csak össze vagy zavarodva. DE én segítetek neked. -

Nem hittem a fülemnek. Alig bírtam felfogni, miért is történik mindez. Miközben így elmerültem a gondolataim között, halk, éles zörejre lettem figyelmes. És akkor megéreztem a hátamba nyilaló fájdalmat. Lüktetett, égett és rettenetesen fájt. Nem bírtam talpon maradni. A térdeim összecsuklottak és megint a hideg, sötét, vizes betonon hevertem. A fájó ponthoz nyúltam és éreztem a meleg véremet. Ahogy meg tudtam állapítani, a sebem elég mély volt. Nem akartam meghalni. Nem így, nem is itt és természetesen nem is vele. Minden erőmet összeszedtem és elkezdtem kúszni, ahogy csak bírtam. Nem mintha el tudnék menekülni előle, vagy le tudnám Őt győzni, hanem egyszerűen a túlélési ösztönöm ezt sugallta.

- Nem menekülhetsz előlem Kimberly. Nincs itt semmi, ahová elbújhatnál.-

Féltem, hogy talán itt a vég. Ám ekkor egy motor búgására lettem figyelmes. És ekkor reménykedni kezdtem, hogy talán nincs minden veszve. Megfeszítettem a hátam, összeszorítottam az állkapcsomat és felálltam. Hevesen integetni kezdtem a motorosnak, mivel ez volt az utolsó esélyem. Ahogy a motor egyre közelebb ért, olyan érzésem lett, mintha láttam volna már valahol. És akkor rájöttem kié is ez a motor. Meg fog állni, biztos voltam benne. A motor lassítani kezdett, ám ebben a pillanatban én megint a földre kerültem. Ryan felettem térdelt, kezében a késsel, amit az előbb a hátamba is belemélyesztett.

- Nem fog megállni, mivel Ő nem szeret téged. Csakis én szerethetlek és te is csak engem. Ennek így kell lennie. –

Kapálózni próbáltam, de sikertelenül, mivel Ryan a csuklómon térdelt.

- Együtt leszünk örökké Kimberly. Csak te és én! –

Ahogy ez a mondat elhagyta a száját egy óriásit villámlott. Láttam az esőtől ázott fürtjeit és a dühtől villogó szemeit. Még mindig reménykedtem, de az ájulás környékén járva, már elengedtem magam. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Ismertem Ryant és tudtam, amit eltervez, azt így is úgyis meg fogja valósítani. Láttam, ahogy emeli a kést. Becsuktam a szemem, elengedtem magam és kimondtam az utolsó gondolatomat.

- Szeretlek James. Mindig is szerettelek. –

Vártam, hogy mikor jön megint az a szúrós fájdalom, amit a hátamban éreztem. De nem jött. Helyette azt éreztem, hogy a csuklómat nem nyomja semmi és fölöttem sem tornyosul Ryan. Megmozdulni nem tudtam, hogy megnézzem mi történt és az eszméletemet is kezdtem elveszíteni a hátamon lévő mély vágás és az abból folyó rengeteg vér miatt. Minden elsötétült és utoljára James arcára tudtam csak gondolni és arra, hogy már soha nem mondhatom el neki mit is érzek iránta. Ekkor éreztem, hogy valaki az ölébe kap. A keze meleg volt, óvatosan ért hozzám. Az egész teste meg volt feszülve, de nem volt erőm kinyitni a szemem, hogy megnézzem ki is az.

- 911. Kérem, siessenek. A Park Road és a Green Street sarkán egy lányt megkéseltek. Siessenek, kérem. -

Hangja lágy volt és aggodalommal teli.

- Kimberly maradj velem. Nemsokára itt a segítség. Addig maradj itt velem ébren. –

Ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját, egyből tudtam ki van ott velem. Ő az. Hát mégis csak eljött, hogy megmentsen engem.

- Szeretlek James. – mondtam neki az utolsó leheletemmel.

- Kimberly, én…-

Ezután a két szó után sötét folttá vált minden. Nem éreztem már semmit, csak egy bizonyos melegség járt át. A feketeségben egy kis fény jelent meg nagyon távol, ami egyre közelebb került hozzám. Szinte teljesen magába szippantott ez a fényesség. És ekkor meghallottam Anne hangját.

- Ez még nem a te időd Kim. –

Nem.  Ez nem lehet Anne. Hiszen az lehetetlen. Hirtelen jobbra fordította a fejem, ahonnét a hangot hallottam. Egy virágos réten találtam magam. Tele volt tulipánnal, szegfűvel és Anne kedvenc virágával, azaz vörös rózsával. A nap nagyon tűzött, szinte égette a hófehér bőrömet. Távolabbról, a fák tetejéről, madárcsiripelésre lettem figyelmes. Mellettem méhecskék repkedtek virágról-virágra. A méheket figyelve, egy fekete macskát pillantottam meg a távolban. Ő is észrevehetett engem, mivel elkezdett egyre távolabb rohanni tőlem. Néztem merre fut, és ahogy megállt egy alak mellett, egyből tudtam ki is Ő. Hosszú, aranyszőke haja lófarokba volt kötve, szeme ragyogott a napsütésben.

- Anne, te hogy lehetsz itt velem?-

- Kim, fel kell ébredned. Össze kell szedned magad. Még nem jött el a te időd. –

- Nagyon hiányzol, Ann. -

- Te is Tökmag. Nagyon hiányzol, de még nem lehetünk együtt. –

A szavai a szívemig hatoltak. A sírás fojtogatott. Odarohantam hozzá és amilyen szorosan csak tudtam, magamhoz öleltem.

- Nem akarok elmenni. Újra veled szeretnék lenni. –

- El kell menned. –

Ekkor elemelte a fejemet a mellkasától, a szemembe nézett és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Szeretlek Kim. –

- Én is Anne. Én is szeretlek. –

A szemem tele volt könnyel és ezért minden kezdett elhomályosodni. Letöröltem a könnyeimet, de így sem javult a látásom.

- Ann, minden homályos. Te is kezdesz eltűnni. Ne Anne, ne hagyj itt. –

- Kim, vissza kell térned. Mindig vigyázni fogok rád innét fentről. –

Ezután minden sötétté és némává vált. Semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy ez a vég és innét nincs kiút. Beletörődtem, hogy senki sem segíthet. A bal oldalamról viszont halk suttogásra lettem figyelmes, ami egyre hangosabbá és közebbivé vált számomra. Azt viszont még mindig nem érettem, mit is beszél hozzám. Hirtelen egy hatalmas lökést éreztem a mellkasomon. Majd utána még egyet és még egyet. Nem tudtam mi lehet ez, de sötétség kezdett eltűnni és a világosság megjelenni. A hangok pedig egyre tisztábbak lettek.

- Gyerünk kislány. Minden rendben lesz. Nemsokára beérünk a kórházba. Addig tarts ki.-

- Itt vagyok Kim. Nem kell félned semmitől, majd én vigyázok rád. –

Egy meleg leheletet éreztem az arcom egyik felén. Ezután a másik oldalamon is ugyanezt éreztem. Tudtam, James két puszit adott rá.

- James, én…..én.. –

- Pszt. Ne beszélj most, csak maradj velem Kim. –

Hangja zene volt a füleimnek. A leheletét egyre közelebb éreztem, szinte egész testem belebizsergett. Ezután halk, elnyúló hangon szólalt meg

- Szeretlek Kimberly. Mindennél és mindenkinél jobban. Ne hagyj magamra kérlek most. –

Szavai csak úgy visszhangoztak fülemben. Szeret engem. Küzdenem kell. Muszáj lesz ezt túlélnem, hogy elmondhassak neki mindent. Ekkor lassan felnyitottam a szemem és ragyogó világoszöld szemébe néztem. Erre Ő elmosolyodott és az apró gödröcskék ezáltal láthatóvá váltak az apró gödröcskéi.

- Én… én.. –

Nehezemre esett beszélni. Egyszerűen nem jöttek a szavak. Csak nézni tudtam Jamest, de a szemem kezdett egyre jobban lecsukódni. Ahogy teljesen lecsukódott, minden sötét lett és ismét megjelent az a bizonyos csillogó fény előttem.

- A pulzusa rohamosan esik. Ne csináld ezt kislány. Már nagyon közel van a kórház. –

-Kim ne csináld ezt velem. Hallasz engem? –

- Leállt a pulzusa. Gyorsan a lélegeztető gépet. –

- Kimmy, ne hagyj magamra. –

Ezt a beszédet már csak nagyon halkan hallottam. Szinte háttérzajnak volt nevezhető. Egyre csak zuhantan és zuhantam a fényesség felé. Megkönnyebbülés járt át, de közben csakis James járt az eszemben. Nem lehet így vége. Nem lehet ez a vég számomra. Vagy mégis?