Bogár Veronika versei

Vándor

 

Elhalkul a szó,

A hang is elszáll már,

Vándor vagyok, utazó,

De még vissza nézek talán.

 

A régi emlékek marasztalnak,

Melengetik szívemet,

Bár lábaim lassan haladnak,

De tovább kell hogy lépjek.

 

Félek, mert homályos az út,

A meleg kezek elengednek,

S nincsen már visszaút,

Mégis bátor kell hogy legyek.

 

Fülemben zengenek,

A biztató szavak,

S mindig velem leszel,

Te ki mellettem halad.

 

S már itt a vége

Nem nézek már vissza

Szép emlékekkel szívemben

Vándorlok hát újra

 

Mert vándor vagyok.

Erős és rettenthetetlen

S az utam végén azt mondhatom,

Én mindig az álmaimnak éltem.

 

 

A Fekete Rózsa 

 

Egy rózsát kaptam tőled,

Szirmai vörös helyett feketébe öltöztek.

Azt hihetnéd önmagától lett ilyen védtelen,

De rá a port és mocskot a világ öntötte, nem te.

 

Szárát viharok tépték kegyetlenül,

Így maradtál te is egymagad, egyedül.

S mégis a függője lettél,

Mint ember a drogé. Elvesztél.

 

Most előttem állsz, s tőlem vársz segítséget,

Rab voltál, s most te teszel rabbá engem.

Könnyező lelked segítségre éhezik,

Féltem vörös rózsám, hogy veled ő is elveszik.

 

Szívem a döntéstől nehéz, a súlyt nem bírja,

Rekedt hangom az utolsó versszakot ríja,

Az énekből, mit te teremtettél.

Te ki már réges régen elvesztél.

 

De döntésem megszületett,

Feléd nyújtom remegő kezemet.

Benne a Rózsa mit végig féltve őriztem,

S nézem ahogy erejét veszti felélesztve a tiédet.

 

Hálás arcod mégis felvidít,

Én lettem a rab, ki láncai között sikít,

Belül, de arca persze mosolyog,

Szeméből a könny mások előtt nem potyog.

 

Majd, ha nem bírom a súlyt a Rózsa kezedből kitörik,

Fáradt tüdőmből a levegő végleg kiszökik,

S elhaló hangon akkor suttogom majd neked,

"Itt van hát. Vége mindennek."